Kulturális folyóirat és portál

2012. október 15 | Szilágyi András | Irodalom

A kifeküdt ágyon – versek

Fényben-porló

Az ősz kirakja foltjait a tájra
szememben sárgul
könny hull holdudvarára
körül a lelakatolt kertek
s a néma házak
napi feltámadásra várnak.

Itt az ember fényben porló
sietős lépteiben is áll
hazatérő útja földnélküli határ.

 

Kereső

Én kereső voltam mindig
nyitott konzerv vagy egy üres kanál,
ha mosatlan fekszik az asztalomon:
elhagyott halál.

 

Roppant számban

roppant számban, mint az ostya
nyelvem alatt édes-keserű
szívem zörög, de életem vétlen,
ívásra sem bírlak, te, pancsos nedű

rabod vagyok, most még lehetne élni
testedet nézve mégsem, az nem ugyanaz
választásom újra téged találni
abban is ott a síró panasz

te vagy még, vagy pontosan
annyira vagy, hogy kínozhassalak,
csak a gyerekkor az, mi kiderült a bajban
halmozott éveimben hitetlenkedők.
 
A kifeküdt ágyon

Anya él, nem halt meg,
ez az állítás váratlanul
átrajzolta bennem a vad tagadás képét,
rezzenéstelenül figyeltem, de a lopakodó
sunyi alkonyban nem vettem észre,
kifoszlott rajtam a vattával kitömött
kínai kabát, szívszorító,
de a mosolygós boltos
megelőlegezte nekem a házaló időt,
pedig nem kértem, nem is akartam,
mégis vettem belőle,
mohon, mielőtt elfogyott volna az érzéki kínálat.
Olcsó kiszakadás ez a globális világból,
nem találtam a hirtelen vágyra semmi választ.
értelmetlenül ismételtem:
Anya él, nem halt meg.
Nem, nem, nem.
Most már szívós kitartással túl akarok
lenni rajta, ezért alszom annyit
maradjon még bennem
az ígéretéhez hűséges gyermek,
Anya! Ha nagy leszek…
Ekkor már felderenget, két világ van
s ez egy másik élet,
az elfelejtett fogalom örök,
de a vattás idővel visszatérek.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu