Kulturális folyóirat és portál

2013. október 23 | Vaszilij Bogdanov | Irodalom

A kék Boszporusz és az angyalok (regényrészlet)

Egy Boszporuszra néző kertvendéglő előtt szállunk ki, a taxis kirakja csomagjainkat, búcsúzunk, Carmen fizet, borravalót is ad, az öregember hajlong, kíváncsian bámul ránk, szerencsés utat kíván, visszaül rozoga autójába és elhajt.
Állunk a sugárzó fényben a kertvendéglő előtt, a járdán, körülöttünk fáradhatatlanul cikáznak a megbízhatóan rothadó szeméthalmok között Isztambul macskái, ezek az élő rongycsomók.
Bevonulunk a kerthelyiségbe, sok az európai turista, kíváncsian bámulnak, nehéz megszokni, hogy Carment mindenütt megcsodálják.
Végigsétálunk a kerthelyiségen és egy nagy fa alatti asztalhoz ülünk le, szemben a Boszporusz azúr, Carmen szemére emlékeztető tükre csillog a tébolyító napsütésben, éles ellentétben állva a várost uraló porral, az uralgó beton kemény szürkéjével, a rothadó, hámló barna házfalakkal. Valahol nem messze a kikötőben, ott várakozik a La speranza is. Minden megvan.
Alacsony fekete pincér áll meg mellettünk, leteszi az asztalra az étlapot és az itallapot, közönyösen bámul.
Carmen két hideg sört, kis tétovázás után Bibert és Meyva salatát rendel.
A pincér hajlongva távolodik, s a kis pikoló máris ott van egy veder jégbe hűtött sörrel az asztalunknál, kinyit két üveget, tölt, a kriglikben emelkedik a sörhab.
„Micsoda a Biber és az a saláta?”
„Töltött paprikát rendeltem, tejfellel, ez a törökök egyik nemzeti eledele, és gyümölcssalátát. Nem is kérdeztem: töményt ittál volna?”
„Nem. Most nem. És van még vodkánk is.”
„Az már felmelegedhetett, akárcsak a két megmaradt dobozos sörünk. – Rágyújt, karikákban fújja ki a füstöt, hol engem néz, hol a tengert, arca kiolvashatatlan. – A sör olyan lehet, mint a lóhúgy. De a forró vodkát sem kifejezetten ajánlom. Ne igyunk mégis, új életünknek ebben a kánikulában kezdődő, déli hajnalán, mondjuk két grappát?”
Intek a lesben álló pincérnek.
„Két grappát és jégkockát” rendelek.
Megfordul, lassan távolodik a bár irányába. Mond valamit a bárosnak, az tölt, a pikoló máris indul felénk, a tálcán egymáshoz ütődve csilingelnek a grappás és jégkockával teli poharak. De nem borulnak fel, szerencsésen megérkeznek elénk.
Egymás szemébe nézve, a poharakba három-három jégkockát ejtve, kissé összerázzuk, majd felemelve és összekoccintva, iszunk.
„Mit kell tudni erről a biberről?” – kérdezem kíváncsian, ha valami kiszakíthat ebből a körülöttünk és bennünk ólálkodó, ugrásra kész őrületből, az lehet, hogy éppen a gasztronómia. A török ínyencségek rejtelmei.
„A darált húst fölszeletelt gombával keverik – magyarázza eltökélten, arcán a beavatók örök és fölényes mosolyával Carmen. – Egy negyedórát párolják, mikor kihűlt, zsemlemorzsát és tejfölt adnak hozzá, sózzák, borsozzák, megtöltik a kimagozott, levágott tetejű paprikákat, gondosan visszahelyezik rá a tetőket, s felállítva, kizsírozott tűzálló tálban, amelynek az aljára kevés vizet is öntenek, beteszik a sütőbe. Egy fél óra alatt készül el, majd meglátod, hogy milyen finom, otthon én is rendszeresen elkészítem, ha Dorel éppen itthon van, mert ő is, de Kriszti is nagyon szeretik.”
„És a gyümölcssaláta?”
„Kockára vágott körték, egy bögre szőlőszem, eperbefőtt, narancsok szeletelve, nyakon öntve egy deci konyakkal, két evőkanál citromlével. Amikor összeállott, behintik porcukorral. Isteni. Ezt is rendszeresen elkészítem otthon.”
Kortyolok a hideg sörből, és ámultan kezdem, félrehajtott fejjel nézegetni az öböl valószerűtlenül kék vizét, majd rápillantok a hallgatag, maga elé meredő Carmenra, megérzi, hogy nézem, felpillant és egy életfogytiglani pillanatra összekapcsolódik zavaros tekintetünk.
„Úgy magadba merültél – kezdem óvatosan –, hogy őszintén megijedtem, magamra hagysz és többé nem is térsz vissza. Szorítottad a kezem, és éreztem, hogy remegsz, és a remegés, mint a ragály, rám is átterjedt. Ráadásul végig le volt hunyva a szemed, arcod hullámzott, mint a tenger, ki tudja, hol voltál, hol lehettél éppen abban a pillanatban, de hogy nagyon messze, az biztos. Olyan gyönyörű voltál, hogy belesajdult a szívem, és úgy megkívántalak, ahogyan talán még soha. Kiszáradt a szám és összekoccant a fogam. Gyorsan én is lehunytam a szemem és megpróbáltam imádkozni.”
„Egyszer térdre is estél, ez meglepett, én is térdre hulltam, de már nem tudtam kiszakadni jelenéseim köréből. Sodortak.”
„Én megpróbáltam az Istenhez fordulni, nem tudtam, sikerülhet-e ez egy olyan katedrálisban, amely keresztény templomnak épült ugyan, de évszázadokig mégiscsak dzsámi volt?”
„Ennek semmi köze nincs a mi imádkozásunkhoz. Emlékszel, az egyik zsidó legendában, a sivatagban vándorló kereskedőre rázuhan az éj, nem tudja az imádság szövegét, még ennyit sem volt képes megtanulni, de mondani kezdi az ábécé betűit, mert hisz benne, hogy a jó isten imádsággá rakja majd össze őket és meghallgatja, segíteni fogja őt. – Carmen végigsimít a kezemen. – Mégiscsak egy templomban voltunk, nekem nem is voltak kételyeim, én már többször imádkoztam itt, a föld eme páratlan helyén, tudtam, hogy a Fennvaló meghallgat és segíteni fog!”
„És is hozzá fordultam, de akkor váratlanul megjelent dédapám, a bűvész, mágus és illuzionista, nem hiába meséltem neked róla annyit a taxiban. Azonnal jelentkezett. Ez, nagyon kérlek, édes Carmen, ne nevess ki – szorítom újra a kezét, rángatózik az arcom, könnyezik a szemem az éles fényben –, teljesen valószerű jelenés volt, ha jelenés volt egyáltalán?”
Résztvevőn pillant rám, maga elé húzva táskám, kiveszi napszemüvegem és az orromra biggyeszti. – „Nagyon erős a fény – suttogja, és ő is felteszi az övét. – De folytassad, megdöbbenve hallgatom.”
„Nem álom volt, hanem történés. Az öreg kifürkészhetetlen arccal mesélt, sajnos párbeszéd nem bontakozhatott ki közöttünk, a szereposztás egyoldalú volt, én meg se bírtam szólalni, ámultan, megrendülve hallgattam őt. Igyekezett lebeszélni arról, hogy ismételten a nők kezére adjam magam. Elmesélte az ő fiatalkori történetét, halálos szerelembe bonyolódott egy kikapós, könnyelmű, hazug és csapodár táncosnővel. Én nem tudtam közbeszólni, nem mondhattam el, hogy ez most más, te nem vagy könnyelmű, sem hazudós, sem csapodár, igazán szeretsz, és az utolsó esélyem vagy ebben a mindenképpen zátonyra futó, elbaltázott életemben. Ha elveszítelek, már nem lesz miért élnem! Mintha kitalálta volna, mit akarok mondani, sajnálkozva meredt rám, gyémánt fekete, égő szemei tőrként kutattak bennem. Egy férfinak soha nem lehet egy nő az életcélja, ennél nagyobbra kell nézni, többre kell törekedni. És újra élete nagy feladatáról, önmaga eltüntetéséről beszélt. A gondolat először az északi tenger partján, viharos szélben, zuhogó esőben fogalmazódott meg benne. Két napja, egy éjszakán váratlanul hazatért, közös szállodai szobájukba, a táncosnő úgy tudta, csak másnap délelőtt érkezik, felszedett egy dzsidás tisztet, és ő rajtakapta őket, közös ágyukban, ahol annyiszor ölelkeztek és a táncos lábú cemende, a gyönyör egymásra futó perceiben, annyiszor sugdosta a fülébe, hogy szereti, csak őt, mindig csak őt, neki már nem kell többé más férfi. Ráadásul félreérthetetlen pozícióban kapta rajta őket. Felpofozta mindkettőjüket, a táncosnővel többé nem beszélt, a tisztet másnap reggel párbajra hívta ki, és éles vágást ejtett jobb arcán, egy szájától a füléig érő félhold alakú vágást, amely elkíséri majd egész életében, emlékeztetve őt erre az esetre. Menekülnie kellett, a tengerparton a viharban érkezett meg az a norvég halászhajó, melynek kapitányával előző nap megegyezett, s mely hajón végül is elmenekült Hamburgból, Norvégiába. Valami mágusról is beszélt, de nem volt világos, élő ember-e ez a titokzatos figura, aki egyfolytában vele konkurál, vele versenyez, őt akarja felülmúlni, vagy fantazmagóriái kitalált alakja? Innen kezdve minden elhomályosult, dédapám eltűnt, megjelent démonom Jáfet, majd Viola, megint az öreg, szánakozva néztek, de egyikük sem szólalt meg többé, árnyaik foszforeszkálva tűntek át a homályba, magamra hagytak kételyeimmel, és akkor fordultam Isten felé, remegve és kezed szorítva, és kezdtem el imádkozni érted, hogy nyugodj meg, légy boldog velem, szeresselek és szeressél. Önző voltam, ismertem be, mint mindég, elrontott életemben. Kizárólag magamnak akartalak, csak magamnak, de ha ezt nem lehet, bármilyen kompromisszumot vállalok érted, azért, hogy együtt maradhassunk, hiszen Ő, aki mindent tud, azt is tudja, hogy mennyire szeretlek, hogy nem tudnék már nélküled élni, s ha elválasztana a véletlen, a sors vagy a végzet, értelmetlenné válna az életem, és meghalnék.”
Carmenra nézek, könnyes szemmel néz vissza rám. – „És miért estél térdre?”
„Fáj a térdem. Valamikor öt éve egyszer leugrottam a már robogó vonatról, még szerencsém volt, hogy nem tört el, nem sérült meg az arcom és a fejem. Egy verset is írtam erről, elmondom, így minden világos lesz, nem kell magyaráznom.”
„És azután, térdre hullva, a kezem szorítva az angyalhoz fohászkodtál?”
„Igen. Ezzel az angyallal, a védőangyalommal, azelőtt már találkozhattam, akkor valamiért nem figyelt rám.” Ezt is megírtam, elolvasom, kapkodva szedem elő a noteszt, a grappától, mert mint a fuldokló nyúlok a grappás poharam után, és egy hajtásra mohón iszom ki, s bizonyára az érzelmek rohamától dadogva olvasom.

A szomorú angyal

festmény helyett

Egy sikátorban láttam először, akkor hullhatott alá az égből,
hátrább pajkos kisgyerekek vetettek cigánykereket,
a madarakról énekeltek. Kirajzolódó árnyék-négyzet
közepén állott, mint aki, már nem tud többé szállani.
A repkény sírversét figyelte, a tűzfalon. Nehéz volt a lelke.
Körötte vándorolt a láng, és mint kenyérbe falánk
koldus harapott a sötétbe. A gyerekek nem vették észre.
Egymással voltak elfoglalva. Nyolcat ütött egy falióra
a szomszédban, s az ablakon át, hallgathattunk egy Bach korált
a rádióból. Arra fordult. Távolabb feddő harang kondult.
Hátrább patkányok motoszkáltak, szürke, büdös, csalóka árnyak.
És ő csak ült ott a sötétben, derengett glóriája fénye,
láttam a szemén, nem marasztal. Elutasító volt az angyal.
Ásított. Lustán félrenézett, hallgatta mit suttog a végzet.

Carmen felemelkedik, áthajol az asztalon, megcsókol, majd ő is kiissza grappás poharát.
„Már régen el akartam mondani, hogy mennyire irigyellek, te legalább meg tudod írni a kételyeidet, s így győzedelmeskedhetsz is rajtuk. Legalábbis van esélyed megszabadulni tőlük! De én, az isten árva szolgálóleánya, csak zongorázni tudok, és talán már azt sem, feladtam, ami életemnek egyáltalán értelmet adhatott volna. De ez a két vers az angyallal, ez valami nyomasztó és mégis torokszorító élményt fogalmaz meg. És a harmadik találkozás mikor és hol történt?”
„Bécsben, amint a versből is kiderül, 1990. január 5-én.”
„Te akkor már Bécsben voltál?”
„Igen, ránk esett a szabadság, nem lehetett tudni, meddig tart, kivettem az útlevelem, s egy barátommal azonnal kocsiba ültünk s meg sem állottunk Bécsig. Akkor még a román cigányok példátlan mohóságukban nem zabálták fel az osztrák tavak hattyúit, szívesen fogadott vendégek voltunk, akik végre kiszabadulhattak országos börtönükből. Emlékszel, még nem volt vízumkényszer sem.”
„Igen, mi is elmentünk Krisztivel, valamikor februárban, de mondjad a verset.”

Advent Bécsben

Pislákoltak a gyertyák, a Szent István templomban.
Forralt bort ittunk, utcán, eldobható pohárból.
Éreztem az Úristen közelségét. Vacogtam.
Jöttek az árnyak egyre és az adventi mámor
megszédített, a gyertyák lobogó lidércfénye,
orgona búgó hangja, jézus-fehér virágok…
Régóta voltam úton. Imádkozni is kéne!
Elveszetten dadogtam. Nem tudtam, mire várok?
Meggyújtottam egy gyertyát. Talán ha az ábécét
mondom, úgyis megérti, akihez most beszélek.
„Gondolj rá – így az angyal. – Idézd fel nevetését,
alakját, mozdulatát, emlékezz, ez a lényeg!
Kiért gyújtottál gyertyát? Érte, ki balesetben
halt meg? Kit nem feledhetsz? S nem hozhat vissza Isten?”

Carmen ismét áthajol az asztalon, megcsókol. –„És az őrzőangyalodhoz is imádkoztál, térdre hullva, a Hagia Szophiában?”
„Igen, kértem, hogy segítsen rajtunk, mert csak ő segíthet, segítsen, hogy megnyugtathassalak végre, hogy legyél megint vidám és önfeledt, mint régen, és legyél boldog velem, ne gondolj a holnapra, közös életünk veszélyeire, kihívásaira és vermeire, csak rám, hiszen mióta másodszor is megtaláltuk egymást, mióta kaptunk még egy utolsó esélyt, már nem veszíthetsz el soha, amíg élünk, melletted leszek!”
Leveszi napszemüvegét, papír zsebkendővel törli könnyező szemét, a festék elmázolódik. „Ó, te, te…” – de nem tudja befejezni, mert megjelenik a pincér és segítője, tálakban hozzák a párolgó bibert.
A pincér ránk néz, telitölti söröspoharainkat. Rendelek egy üveg Rajna menti vörösbort is.
„Értem imádkoztál? Tényleg értem? Hogy nyugodjak meg végre? Nagyon meghatott. Értem még soha nem imádkozott szeretőm.”
„Nemcsak érted, magamért is. Kettőnkért! Hogy legyünk boldogok. Hogy alakuljon ki végre közös életünk. És te? Mintha nem lettél volna teljesen magadnál. Remegtél, szorítottad a kezem, rángatózott az arcod és féltem, nem is térsz magadhoz többé, itt hagysz egyedül a Hagia Szophiában, Isztambulban, az ellenséges világban. Aztán már nem figyeltelek, engem is elsodortak a vízióim.”
„Én teljesen átadtam magam az Istennek – sóhajt Carmen –, minden feltétel nélkül, úgy, ahogyan neked szoktam átadni magam. És én is érted, értünk imádkoztam. De akkor valami váratlan, megmagyarázhatatlan esemény történt. Nem tudom másképpen nevezni, bármilyen fellengzősen is hangzik, megjelent öt éve halott nagymamám, úgy, olyan valóságosan, ahogy előtted dédapád. Nem álom volt, nem is képzelődés, hanem valóságosnak tűnt. Egy történés része lehettem. Nagymamám, amint szavaiból kiderült, halála óta figyel engem, abból a másik világból, ahol momentán fénysugárként lobog ide-oda. Ezt sajnos nem részletezte, rátért a kapcsolatunkra. Sajnos a mi beszélgetésünk is egyoldalú volt, nem alakulhatott át dialógussá, ő beszélt és én csodálkozva, elámulva, majd megrendülten hallgattam. Kiderült, elfogad téged, kimondottan tetszel neki, az első olyan férfi, vagy nő – hangsúlyozta ki, szomorúan pillantva rám – az életedben, kislányom, aki igazán szeret. Bízhatsz benne. A többiek önzők voltak, vagy tehetetlenek, nem is érdemeltek meg téged. Az is kiderült, hogy személyesen is ismert, valamikor, Amerikába való távozásuk előtt, egy este, Ata, akit minden nő ötéves kortól kilencvenéves korig kivétel nélkül imádott Vásárhelyen, felvitt hozzánk, én akkor sajnos Bukarestben voltam, így nem lehettem jelen. Nem is tudom, mi történhetett volna, ha már akkor találkozunk? Ültetek hárman, a félhomályos szobában, és misztikus élményeiteket osztottátok meg, te valami bizarr asztaltáncoltatásról meséltél, a történeted nagymamámat is, Atát is elvarázsolta. De együnk, kihűl a paprika, majd mesélem tovább.”
Kiisszuk söröskrigliinket és enni kezdjük a bibert, a török gasztronómia eme, és ez már az első falatoknál tévedhetetlenül kiderül, utánozhatatlan műremekét.
A pincér, mintha a földből nőne ki, megjelenik a fehér kendőbe bugyolált vörösborral és tölt.
A bor bíborvörösen, számon kérően villog a poharakban. Szédülök, annyira valószerűtlen az egész. Itt ülünk a Boszporusz partján, szerelmemmel, és közben otthon minden valószínűség szerint, hajtóvadászat folyik ellenünk, mi nyugodtan meditálhatunk a véletlenről, amely időnként megjelenik az ember életében, és mint egy áldozatkész, a feladatát teljesítő váltóőr, átállítja, más pályára állítja át az életünket. És mesélhetjük egymásnak bizarr, misztikus élményeinket. Olyan, mintha nem is lennék magamnál, mintha végleg kizuhantam volna magamból, mintha magamon kívül lennék, mintha álmodnék.
„Jó étvágyat” – néz rám Carmen és mosolyog.
Nézem, ahogy kanalazza a töltött paprikát, és levéve napszemüvegem, én is enni kezdek.
Fenn a kék égen madarak repülnek a tenger felé, fekete mozgó pontok, de az is lehet, a szemem káprázik. Újra orromra biggyesztem a napszemüveget. Megnyugtatóan sötétedik el a világ.
„Igen, egyszer még Violával és két átutazóban lévő olasz apácával táncoltattuk az asztalt!” – kezdem el, félretolva a tányért és rágyújtva egy cigarettára.
Carmen is hátradől, ő is rágyújt. – „És tényleg táncolt?” – kérdezi kíváncsian.
A pincér hozza a gyümölcssalátákat, leszedi és elviszi az üres tányérokat, de előzőleg bort is tölt a poharunkba. Koccintunk, iszunk, kanalazzuk szőlőszemekre vadászva, a csodálatos gyümölcssalátából az elomló, puha, konyakkal megbolondított körtedarabokat, s már éppen elkezdeném a táncoló asztal bizarr történetét, amikor megint megjelenik az alacsony pincér, és megilletődve, titokzatos arccal súg valamit Carmennak, aki rábámul, erre megint sugdolózni kezd, s fejével egy távolabbi asztal felé int. Szerelmem szigorúan mond valamit, mire elvörösödve meghajol, elnézést kér és elmegy.
„Mit akart?”
„Nem is hiszed el. Egy angol úr, tőlünk az ötödik asztalnál, de még ne nézz oda, nem akarok felesleges feltűnést kelteni, azt üzente, bármennyit hajlandó fizetni, ha felmegyünk vele a szállodai szobájába, levetkőzünk, és előtte szeretkezünk. Félreértések elkerülése végett, ő nem akar beszállni, ő csak csodálni akar minket.”
„Még szép, és erre te?”
„Erre és azt mondtam a pincérnek, eddig azt hittem, egy vendéglőben a személyzet a kiszolgálással van elfoglalva és nem csap fel kerítőnek. Mondja meg az úrnak, keressen más bolondokat, Sztambul nagy, nincs kizárva, hogy talál is. Annyi pénze úgy sincs, amennyit mi kérnénk ezért az apró szívességért, már ha egyáltalán lenne időnk, de nincs, hamarosan vissza kell mennünk a hajónkra, átutazóban vagyunk.”
Odafordulok, és fixírozni kezdem a pepita zakós, pofaszakállas, középkorú férfit. Elfordul, idegesen dobol az ujjaival. – „Hát ezt nem is hiszem el, mégis hol vagyunk, bordélyházban?”
Carmen felemeli a poharát és iszik. – „Ne foglalkozz vele. Kéjleső, exhibicionista őrült. Ilyenekkel van tele az egész világ.”
Én is iszom, de megint nem tudom elkezdeni az asztaltáncoltatás történetét, mert Carmen int a pincérnek, kér még egy üveg bort. – „Azért sem sietünk el – nevet. – Ők féljenek. Még azt hiszik, menekülünk! Most szépen elmeséled az asztaltáncoltatásod történetét.”

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu