Kulturális folyóirat és portál

2014. április 17 | Oláh András | Irodalom

A karikás

A kisfiú kilépett a kukoricásból. Nem messze, egy magányos akác alatt az apja beszélgetett egy idősebb férfival. Köpenyüket leterítették a földre, azon hevertek. A kisfiú elindult feléjük. Közeledtére abbahagyták a beszélgetést.
– Csakhogy idetaláltál! – mondta a fiatalabb, majd a másik felé fordulva, hangjában alig leplezett büszkeséggel közölte: – A fiam!
– Jól megnőttél, öcskös! – vette szemügyre amaz. – Még pelenkázni kellett, mikor utoljára láttalak.
A kisfiú szégyenlősen húzódott az apjához.
Az megsimogatta szőke fürtjeit, majd ismét a társához fordult:
– Hanem, Gyuri bátyám, volna ám ennek a legénynek egy kívánsága.
– No, hadd hallom, mi legyen az!
– Egy karikás ostorra szeretne szert tenni – volt a válasz.
– Hm! – ráncolta homlokát az öreg. – Nehéz ügy.
– Persze, csak olyan gyereknek való… És nem is kell nagyon cifrázni. Csak csördíteni lehessen vele.
– Lehet róla szó… Hány szíjból fonjam? Elég lesz négyből?
– Magára bízom, Gyuri bátyám, maga érti a módját.
– A nyele meg olyan legyen, mint ez itt! – eredt meg hirtelen a kisfiú nyelve, és a földre vetett ostorra mutatott.
– Lám csak! Már azt hittem, néma a legényke – tréfálkozott az öreg.
– Nem néma ez, csak egy kicsit félénk – vonta magához az apja. – Megszeppen, ha idegent lát.
– No, hiszen én nem vagyok idegen – durcáskodott az öreg. – Hanem aztán – fordult a fiúhoz –, mit kapok, ha meglesz a karikás?
A gyerek tanácstalanul nézett az apjára.
– Egy liter pálinka elég lesz-e? – tudakolta az.
– Áll az alku – mondta az öreg. – Csapj bele, öcskös! Ne legyen Valkó György a nevem, ha egy hét múlva meg nem lesz a karikás!
A parola elcsattant, s visszavonhatatlanul meg lett pecsételve a liter pálinka sorsa, amit nagyapától kaptak a múlt héten. Házi főzés volt. Erős. Pásztornak való.
*
Egyik éjszaka mentőautó jött. A kisfiú riadtan ült az ágyában, és nézte az idegen embereket, akik hordágyra emelték az édesapját. Azt mondták, súlyos eset. Kórházba viszik, talán megmarad. Az édesanyja sírt, és pénzt adott a mentőorvosnak. Ettől a kisfiú is sírva fakadt: tudta, hisz a minap hallotta, amikor a szülei beszélgettek, hogy alig maradt valami kis pénzük, s nehéz lesz kihúzni elsejéig.
Nagyon szeretett volna az édesapjától elköszönni, de a mentősök nem engedték. Azt mondták, a beteg egyébként is alszik, nem hallja, nem látja őket.
Az anyja vörösre sírt szemekkel jött vissza a kapuból. Odament az ágyhoz, és magához ölelte a gyermeket. A kisfiú érezte, hogyan rázkódik mind hevesebben az anyja erősnek hitt teste. Átragadt rá is a remegés. Bizonytalanság és félelem költözött belé: valami furcsa, facsaró érzés. Először csak csöndesen zokogtak, majd hangosan, egyre hangosabban…
*
Gyuri bácsi az ígért határidőre hozta a karikást. Örökké vidám arcáról egyszerre lefagyott a mosoly, mikor megtudta, mi történt a gazdával.
A kisfiú kipróbálta az ostort. Nagyot csördült. A környékbeli verebek ijedten rebbentek fel. Ő pedig a nyelet simogatta szeretettel: épp olyan szépen faragott, mint a Gyuri bácsié.
Ment, hogy megköszönje.
Az öreg a tornácon beszélgetett az édesanyjával. Komoly, barna arcán szomorúság, együttérzés tükröződött.
– Ha meg nem sértem, fogadja el… – nyújtotta a kezét, s benne valamit, amit a kisfiú nem láthatott. – Majd megadják… maguknak most inkább szükségük lehet rá.
Az asszony habozott. Szégyellte, hogy pénzt fogad el valakitől.
– Csak bátran! Kerültem már én is szorult helyzetbe, akkor a maga férje segített rajtam.
Az asszonynak könnyek szöktek a szemébe. Nem is tudta, hova rejtse pillantását. A pénzt köténye zsebébe gyűrte, s zavartan motyogott valami köszönömfélét.
A kisfiú közben beszaladt a házba, és megkereste a literes üveget, amelyikben a pálinka volt. Hozta kifelé. Gyuri bácsi tátott szájjal nézte, amint megállt előtte.
– Az ostorért van – nyújtotta az üveget a fiú.
A kérges pásztortenyér azonban, mely előre lendült, nem az üvegért mozdult, hanem azért, hogy megsimogassa a szőke fürtöket a fején.
– Tedd csak el, kisfiam! A karikást ajándékba hoztam… – nagyot nyelt utána, mintha szégyellte volna magát, amiért hazudott.
Aztán már búcsúzott is.
– Az isten áldja meg magukat! Az urának meg jobbulást kívánok!
*
A kisfiú még sohasem járt kórházban. Most, hogy beléptek a kapun, valami csodát várt, de riasztotta a furcsa szag, ami végig kísérte az egész épületben.
A kórteremben, ahol az apja feküdt, volt még egy másik beteg is. Hozzá nem jöttek látogatók. Aludt egész idő alatt. Az apja azonban ébren volt. Furcsán, viaszsárgán fénylett az arca, szeme nyugtalanul vibrált, s mikor reszketeg kezével magához ölelte a kisfiút, oly görcsösen szorította a kicsiny gyermektestet, hogy az szinte rémülten igyekezett kibújni a karjaiból. Csak akkor nyugodott meg, amikor végre meghallotta a jól ismert bársonyos hangot.
Sokáig ültek az ágy mellett. Beszélgettek. Az otthoni dolgokról, az utazásról. Anyja mindenről részletesen beszámolt.
A kisfiú az ablakhoz ment, kibámult a kórházudvarra. Csak akkor kapta fel a fejét, mikor Gyuri bácsi nevét hallotta említeni.
– Pénzt is adott az öreg.
– Isten tartsa meg, áldott jó ember – sóhajtotta az apja.
A kisfiú az anyja táskájához ugrott, s már cibálta is elő a karikást.
– Elhoztam ám megmutatni édesapámnak!
Mosoly suhant át az apja arcán.
– Aztán tudsz-e vele nagyot csördíteni?
– Tudok bizony! – s már bontotta is ki a karikást, hogy megmutassa.
– Nem, nem! – kiáltott riadtan az anyja. – Majd ha megyünk hazafelé, ott lenn az udvaron csördíthetsz. Apu pedig az ablakon át néz majd bennünket.
Ebben maradtak.
A kisfiú alig várta a látogatás végét. Lent az udvaron aztán kilesték a megfelelő alkalmat, amikor senki sem járt arra. Az anyja még akkor is többször körülpillantott, nehogy valaki illetéktelen meglássa őket, és úgy adta oda a karikást.
A kisfiú csördített. Közben nézte a nyitott ablakot, amely mögött ott állt az édesapja, és felemelte a kezét. Mintha mondott is volna valamit.
Valaki közeledett az úton. Menni kellett. Az édesanyja eltette a karikást. Integettek a betegnek, egészen addig, míg a park fái teljesen el nem takarták előlük az ablakot.
*
Már aznap este megkapták a gyászhírt.
A kisfiú pedig még évek múlva is arra gondolt, ha eszébe jutott ez a szomorú délután, hogy az édesapja az ő ostorpattintásának hangját vitte magával útravalóként. Ilyenkor elszorult a szíve. De már nem volt mellette senki, akit magához öleljen…

Copyright © 2017 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu