Kulturális folyóirat és portál

2013. február 7 | Bakó Endre | Kultúra

A Janus-arcú Busica János (Ioan Buşiţia) halhatatlansága

1.

A Bartók-irodalom – értelemszerűen – a zeneszerző halála, tehát 1945 után gyorsan növekvő kultuszával párhuzamosan terebélyesedett, amikor Magyarország és Románia egyaránt a szocialista tábor tagja volt. A két ország között voltaképpen antagonisztikus ellentét feszült, de ezt a szovjet nagyhatalmi szándéknak megfelelően palástolni kellett, sőt kerestek minden összekötő szellemi kapcsot, a két nép barátságát kiemelkedő fontosságú személyek által is dokumentálható tényt. A nem túl gazdag választék egyik nemzetközi tudományossággal hitelesített kínálata kétségtelenül Bartók Béla és Busica János barátsága volt.1 Nincs olyan Bartókkal foglalkozó életrajz, szakkönyv, nagyobb szaktanulmány, amely ne méltatná a román nemzetiségű rajztanár és muzsikus szerepét Bartók életében, aminek legfőbb tárgyi alapja, hogy a magyar zeneszerző az édesanyján kívül a legtöbb levelet a belényesi líceum tanárának írta, aki 1909-től bihari gyűjtőútjainak szervezője és tanácsadója volt. A Romániában kiadott Szegő Júlia regényes Bartók-életrajz már az első oldalon említi nevét.2 Együttműködésüket annak példájaképpen idézték, hogy két ember a szellem magaslatain, a felismert egyetemes célok érdekében képes együttműködni akkor is, ha mindkettőjük mögött a nacionalista gyűlölködés tüzét szítják. „Nagyváradi hangversenyei alkalmával Bartók Béla a háború után is gyakran találkozott Busiţa Ioan zenetanárral, aki segítséget nyújtott a Mesternek a román népzene gyűjtésében. Busiţa sok levelet kapott Bartóktól, ezek bő felvilágosítással szolgálnak barátságukról, melyben nemcsak két haladó értelmiségi, hanem két nép testvériességét kell látnunk.”3). Busica tehát Bartók révén bevonult az egyetemes zenetörténetbe. Levelezésükből fény derül néhány magánemberi problémájára is (válása, fia halála), de személyiségének mélyebb rétegei nem tárulnak fel.

Bartók a magyar parasztdalokkal szinte azonos fontosságúnak tartotta a román, a szlovák, a szerb és az arab zenei folklór gyűjtését – alkatukat, genezisüket, egymásra tett hatásukat vizsgálta. „Való, hogy román és egyéb más nyelvű gyűjtései számbelileg meghaladják a magyart” – írta Kodály Zoltán.4 A világhírű zenetudós élete egyik legfontosabb feladatának tekintette, hogy a román gyűjtést tető alá hozza, kiadásra alkalmassá tegye. Valósággal rajongott a román kolindákért, s a román nyelvet is tanulgatta (valamennyire el is sajátította), hogy minél jobban értse, élvezze, zeneszerzői és -tudósi gyakorlatában hasznosítsa a szövegeket. Hálája jeléül írásban is többször gesztust gyakorolt Busica nemzeti érzése, nemzetiségi hovatartozása iránt.

Bartók az 1916-os román betörésen is túl tudta magát tenni, noha éppen Marosvásárhelyen tartózkodó felesége és fia veszélyes helyzetbe került, illetve hetekig semmit sem tudott róluk. 1917 májusában így írt Busicának: „Úgy vágyakozom valami kis román ének, vagy román beszéd után, vajon nem lehetne-e nyáron néhány hétre valahova Biharba lemenni…?”5 Később: „Nagyon kérem, fogadja barátsággal azt a 3 magyar könyvet, amit az eljövendő magyar–román barátság jelképe gyanánt küldök Önnek. Ez a barátság ugyan egyelőre – Apponyi ’áldásos’ működése következtében – késik, de majd eljön ennek is az ideje, ha a hosszúszakállú öregek kivesztek, és helyüket a mai fiatalság, a ’Világ’, a ’Nyugat’ és – a ’Ma’ (!) emberei foglalják el. (…)”6 Apponyi gúnyos minősítése, mint látni fogjuk, nyilván mélységes egyetértésre talált Busica Jánosnál. Egy kottának a fedőlapjára pedig ezt a dedikációt írta: „Buşiţia János úrnak baráti szeretettel és a vajon mégis – létrejövő román–magyar barátság jelképéül.”7 De ez csak néhány kiragadott példa! Kapcsolatuk a trianoni békeszerződés után is töretlen maradt, tehát amikor Belényes már a román impérium alá tartozott, Busica román állampolgár lett, és mindkét országban az egekig csapott az egymás elleni gyűlölethullám. Horthy Miklós Magyarországában a Szabó Dezső által oly szarkasztikusan csúfolt kultúrfölény gőgjétől megmámorosodva hivatalos rangra emelték az oláh-gúnyolódást, odaát, Erdélyben pedig (Kolozsvárott, Nagyváradon és másutt) olykor szélsőséges vasgárdisták garázdálkodtak, bántalmazva, megfélemlítve a békés, kiszolgáltatott magyar lakosságot. Bartókot itthon román népzenei érdeklődése miatt árgus szemekkel figyelték, de Romániában is akadtak – a lelkes tudós pártfogók és hívek mellett –, akik magukból kiindulva gyanúsnak találták a román zenei folklór iránti érdeklődését. Ő azonban nem zavartatta magát, felülemelkedett a soviniszta uszításon, tudta, hogy a nemzetközi politika alakulásáért nem a népek, a közemberek felelősek, hanem érdekcsoportok. Azt vallotta: az én igazi vezéreszmém, „amelynek mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé, minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás….”8

De vajon így gondolkodott-e Busica János is, aki 1920-ig magyar állampolgár volt, magyar diplomával rendelkező tanár, az első világháborúban magyar népfelkelő, felesége Bartók-tanítvány Budapesten? Bár e kapcsolatból mind az egyetemes zenetudomány, mind a magyar és román népzene sokat profitált, mégsem csak a közös érdeklődésben és értékkövetésben véljük meglelni együttműködésük zálogát. Közrejátszott ebben az egymás iránti emberi rokonszenv és önzetlen megbecsülés motívuma, ami Bartók részéről őszinte és megingathatatlan érzés volt. Nem állt előttünk azonban a magas életkort megélt Busica János teljes pályaképe, portréjának hitelesebb lenyomata, emberi habitusa, politikai mentalitása. Ezt a hiányt volt hivatva betölteni Fancsali János könyve. A szerző hézagpótló dokumentumokat, megállapításokat, utalásokat közöl, az ő szavaival: a felfedezés izgalmait nyújtja. Hivatkozik például dr. Constantin Pavelnek az iskola történetéről írt könyvére.9 Eszerint Busica a Lyra nevű városi dalegylet vezetőjeként, „…a korábbi, az 1906-os bukaresti nemzeti kiállításon mindenki elismerését nyeri el”. Fancsali szerint a könyvben Pavel – kollégája nemzeti érzését bizonyítandó – megemlít két iskolai kirándulás alkalmával előfordult esetet, ami miatt Busicának kellemetlenségei támadtak a magyar hatóságokkal. Nem sorolja azonban a „csínytevések” közé az iskolatörténész író által említett bukaresti szereplést, holott az országos botrányt kavart! „Őseik földjén nagyon jól érezzük magunkat”10 – hangzik Bartók 1911-es üdvözlete Rómából. Az alább következő dokumentumok még inkább kétségtelenné teszik, hogy Busicát már fiatal korában hatalmába kerítette a nagyromán nacionalista ábránd, a dákoromán mítosz. Ez azonban, ha aktívvá vált, az adott konstellációban, az akkori törvények szerint a „csíny” jellegétől és mértékétől függően büntetendő cselekménynek számított. Igaz, Bartók is átesett a nacionalizmus fertőző gyermekbetegségén, de az szinte kizárólag túlhevített osztrákellenességben nyilvánult meg.

 

2.

Ki volt voltaképpen Busica János? Máramarosszigeten született 1875. március 10-én, és 1953. július 12-én halt meg Belényesen. Idézzük fel nacionáléját a gimnázium kétnyelvű évkönyvéből. „Buşiţia János rendes okleveles rajztanár. Tagja a budapesti kir. term. Tud. Társulatnak, a budapesti Képzőművészeti Társulatnak, a rajztanárok országos egyesületének, a rajzeszközök őre. Tanította a geometriai rajzot az I–IV. osztályban, a görögpótló rajzot az V–VIII. osztályban, heti 16 órában. Tanári éveinek száma 9.”11

A Budapesti Hírlap 1906. szeptember 10-i számában Magyarországi románok Bukarestben címmel jelent meg egy híradás. (5. oldal) Eszerint több magyarországi román dalegylet, kb. ötezer taggal (?!) Bukarestbe utazott. „Alighogy a magyar határt elhagyták, és kikerültek a magyar rendőrség éber figyelme alól, előszedték a zsebükben készen tartott román nemzeti kokárdákat és a román nemzeti zászlókat, amelyeket fennen lobogtatva, irredenta dalokat énekeltek és szidták Magyarországot.” Bukarestben a zenés menetet kb. ötezren nézték. „Holnap a magyarországi vendégek háromszáz vasúti kocsiban Szinaiába utaznak, ahol a király fogadni fogja őket.” Néhány nap múlva a beszámoló így folytatódott: „Jelentettük a minap, hogy több magyarországi román dalos egyesület kirándult Bukarestbe, s ott hangversenyt adott. [Felsorolja az együtteseket, létszámukat együttesen 800-ra teszi. Ez reálisabb becslés!] A dalos ünnep alkalmat adott arra, hogy románjaink tüntessenek Magyarország ellen és Románia mellett. A vendégek tiszteletére, mint Bukarestből írják nekünk, vasárnap délben díszebédet adtak, majd pedig dalos-ünnep volt a kiállítás területén épült római arénában, óriás közönség előtt. […] Most a belényesiek következtek Busica János professzor vezetésével. Az énekkar a román királyindulót énekelte, amelynek utolsó sorai: Éljen Románia! Ez a tűntetés természetesen óriási lelkesedést keltett, és Busica úr, aki egy magyarországi alapítványi gimnázium tanára, boldogan hajlongott a mámoros közönség előtt. Semmi más énekszámnak nem volt ilyen hatása. (…) Mikor az egyes dalkörök elénekelték a dalaikat, akkor elénekelték együtt valamennyien a román királyhimnuszt, s már velük énekelt egy bukaresti dalos egyesület is. (…) Egyik legnagyobb bukaresti újság ezzel fejezte be az ünnepségről szóló tudósítását: Olyan nagyszerű nemzeti ünnep volt ez, hogy nagyszerűbb csak az összes románok egyesülésekor lehetne, de nem a római arénában, mint most, hanem a nagy román arénán.”12

Egy nappal később ez a tudósítás jelent meg: „Megírtuk, hogy több magyarországi román dalegyesület Bukarestben járt, s ott hangversenyt adott. Igen zajos és hazafiatlan szerepe volt a hangversenyen a belényesi dalos egyesületnek, melyet Busica gimnáziumi tanár vezetett. Nagyváradról jelentik most nekünk, hogy Apponyi Albert gróf, közoktatásügyi miniszter táviratban kért fölvilágosítást Nátafalussy Kornél tankerületi főigazgatótól a belényesi gimnáziumi tanárok bukaresti szerepléséről. A tankerületi főigazgató megkérdezte Butianu Jánostól, a belényesi gimnázium igazgatójától, hogy mi az igaz a lapok híréből. Butianu a hozzá tett kérdésre azt felelte, hogy a gimnázium tanárai szabadságot kértek tőle azzal a megokolással, hogy tanulmányi útra mennek, de nem mondták meg, hogy Bukarestbe utaznak; hogy mit csináltak Bukarestben, azt a gimnázium igazgatója ez idő szerint nem tudja. A vizsgálatot meg fogják indítani.”13

A lap felszínen tartotta az ügyet. „Megírtuk, hogy a Bukarestben járt belényesi román gimnáziumi tanárok szereplése dolgában vizsgálatot indítottak. Nagyváradról jelentik most, hogy a Magyar Távirati Iroda tudósítója meglátogatta Nátafalussy Kornél tankerületi főigazgatót, aki a miniszteri rendelet folytán a vizsgálatot már megkezdte. A vizsgálat kiderítette, hogy a tanárok szabadságot kértek, de nem mondották meg, hogy hova utaznak. – Ha ezt tudtam volna, úgymond a főigazgató, figyelmeztettem volna őket, hogy (…) mindenféle tüntetéstől óvakodjanak. A főigazgató megbocsáthatatlan tapasztalatlanságnak minősíti az igazgató részéről azt, hogy a tanárok utazásának célját vele nem közölte. Nagyváradi tudósítónk meglátogatta ma Radu Demeter görög katolikus püspököt, a belényesi gimnázium kegyurát, akivel a bukaresti tüntetés dolgáról beszélgetett. A püspök kijelentette, hogy az esetről a lapokból értesült. Sürgős információt kért Belényesről. Az adatokat eddig nem ismeri, de a leghatározottabban álltja már most, hogy a belényesi gimnázium hazafias érzelmű tanárai magyarellenes tüntetésben részt nem vehettek. Ezt kizártnak tartja. A püspök kijelentette, hogy a legszigorúbb vizsgálatot fogja megindítani.”14 A fővárosi lap újabb információt kapott nagyváradi tudósítójától: „A belényesi tanárok bukaresti szereplése dolgában még nem fejezték be a vizsgálatot, mert a Bukarestben szerepelt tanárok még nem tértek vissza szabadságukról. Eddig is kiderült, hogy nemcsak a tanárok mentek Bukarestbe, hanem a gimnázium több növendékét is magukkal vitték. Kiderítette továbbá a vizsgálat, hogy Busica János lefestette Jancu vidrai szülőházát, és a képet kiállította a bukaresti oláh történeti csoportban. A képnek ez volt a címe: Nemzeti hősünk szülőháza. Előbb ünnepeket rendeztek és odavezették az iskolákat. A festmény díjat, kitűntetést kapott, és Busica odaajándékozta a bukaresti Nemzeti Múzeumnak.”15 A diákok részvétele egyáltalán nem meglepő, hiszen feltételezni lehetett, hogy a városi énekkarnak több tagja a gimnázium felsőbb osztályos tanulóiból került ki. Aminthogy tavasszal Belényesen, az országgyűlési választások idején „az izgatottságot élénken fokozta, hogy a román gimnázium tanulói zöld jelvénnyel tűntek fel, s tűntetően járták be az utcákat, ahol a Kossuth-nóta zengett!”16 Belényesen ugyanis a román ajkú lakosság túlsúlyban volt, a kisvárost a magyarországi románság egyik eszmei fellegváraként tartották nyilván!

A Debreczen c. lap – valamivel később – további részletekkel szolgált: „Országszerte kínos föltűnést keltett, hogy a belényesi görögkeleti főgimnázium tanárai a bukaresti kiállításon magyarellenes tüntetéseket rendeztek. A főszerepet a botrányban Busica tanár vitte, ki a vérengző Janku Avram szülőházát is megfestette és ezt a bukaresti múzeumnak ajándékozta. A belényesi oláh gimnázium hírhedt tanárai ellen a közoktatásügyi miniszter azonnal szigorú vizsgálatot rendelt el, amiért a bukaresti kiállításon, mint magyar állampolgárok, a Nagyromániát dicsőítő himnuszt énekelték. Mikor az esetnek itthon híre kelt, ártatlan dalocskának igyekeztek föltüntetni azok, akiknek érdekükben állt, hogy az eléggé el nem ítélhető botrányt elsimítsák. A vizsgálat azonban, amelyet Nátafalussy Kornél nagyváradi tankerületi főigazgató vezetett, kiderítette, hogy Busica tanár úr az ő dalosaival nem valami lírai, szelíd melódiákat zengett a bukaresti hangversenyen. Íme, most már kétségtelen bizonyosság van róla, hogy a belényesi orfeuszok piész de rezisztanszképpen Badescu tüzes, forradalmi hangú himnuszát énekelték. A kedves kis költemény egy érzékeny strófácskája hevenyészett fordításban álljon itt a tanár úr igazolására:

Felétek zeng a szabadság szava

Dicső románok százezrei.

Halljátok-e? Nincs félnünk senkitől.

Bátran a harcba, hősként küzdeni!

Egyetlen vágy hevíti a szívünket,

Hogy ismét egynek, nagynak,

Dicsőnek lássuk szent örökségünket!

Éljen Románia!

 

Hát ez az a bájos kis szonett vagy madrigál, amivel tapsot és fegyelmit szereztek a belényesi tanárok! A vizsgálat folyamán egyébként a tanári kar közös nyilatkozatban tagadta, hogy a magyar állameszmét sértő tüntetésben része lett volna. Az ügy azonban ezzel nem nyert befejezést, mert Apponyi Albert gróf miniszter, mint értesülünk, a vizsgálat adataiból meggyőződött, hogy a magyar tanárok részt vettek a demonstrációban, melynek a magyar állam integritása ellen irányuló tendenciája nyilvánvaló. Ebben pedig a miniszter büntetendő cselekményt lát, s ennél fogva ily irányban fogja megtenni további intézkedéseit.”17

Több újságcikk többes számot használt, azaz tanárokról beszélt. Az iskola értesítőjéből fény derül az esetre. Az értesítő ugyanis dicséretes pozitivizmussal felsorolja a fontosabb leiratokat. A tankerületi királyi főigazgatóságtól szeptember 11-én az alábbi leirat érkezett: „Busita János és dr. Pável Konstantin a bukaresti kiállításra való távozása azon megjegyzéssel vétetik tudomásul, hogy azt a nagy szünidők alatt tehették volna meg.”18 Szeptember 14-én újabb leirat érkezett: „Jelentés kéretik Busita János és dr. Pável Konstantin szerepléséről a bukaresti kiállításon.”19 Íme, Pável Konstantin nacionáléja: „Dr. Pavel Konstantin rendes tanár, képesített a román és latin nyelv s irodalomból, görög nyelvből és tornából, a bölcsészet tudora, a Philológiai Társulat tagja. Tanította a magyar és latin nyelvet az I., a görög nyelvet az V–VIII. osztályokban, a tornát a V–VIII. osztályokban. Heti óráinak száma 26. F. év márciusától a román nyelvet is tanította a VII. osztályban. Tanári éveinek száma 3.”20 Hozzátesszük: 1913-ban egy tanulmányát a Nyugat is közölte, Hatások a román irodalmi fejlődésben címmel.

A sajtó lassan levette napirendről az ügyet, gondolván, az majd folytatódik és lezárul tanügyi vonalon. Sajnos, a Hajdú-Bihar megyei levéltárban nem találtam erre vonatkozó iratokat, noha az évkönyv jelzetei, hivatkozásai kétségtelenné teszik, hogy lezajlott a fegyelmi eljárás. Az ítélet: „November 4. 2274. Busitia János tanár a belényesi polgári énekkar vezetésétől eltiltatik. 84, 176. min. (624)”21 Hogy az eltiltás mennyi időre szólt, nem tudjuk, de a procedúra és az ítélet mintha csak előre igazolta volna a Budapesti Hírlap névtelen vezércikkének jóslatát. „A vizsgálatot okvetlen meg fogják tartani. Pozitív eredménye azonban előreláthatólag semmi sem lesz…” A cikk az eset kapcsán részben a magyar közigazgatást okolja, „mely a Bach-rendszerből átvett pedáns és szűk körű politikai keretben kezeli a nemzetiségi kérdést összes közművelődési vonatkozásban”.22

Fancsali János idézett könyvének egyik hiányossága, hogy szó nélkül hagyta az 1906-os bukaresti kirándulást és következményeit, amelyből egyébként Busica nem okult, mert 1911-ben „az iskolakiránduláson, melyet Buşiţia vezetett, hasonló csínytevésről jelentettek a csendőrök. Az eset hullámai ezúttal felcsaptak a magas minisztériumig, hol Zichy miniszternél kellett magyarázkodni” – derül ki Pável Konstantin könyvéből.23 A másik hiba, hogy csak futólag említi Busica „felszabadulás” utáni mély nyomorának okát, bebörtönzését ennyivel intézi el: „A világégés után Busitia körülbelül két évig börtönben volt, de valószínűleg tisztázta magát – szabadult onnan és Belényesre tért vissza.”24 Az már László Ferenc kritikájából derül ki világosan, azért bűnhődött, mert vasgárdista volt, ami Bartók előtt sem maradt titok. László ezt bizonyítandó idézi Bartók 1931. december 20-án kelt levelét. („Múltkor valaki írta nekem, hogy te kiléptél a vasgárdából” stb.) De László Ferenc pontosan tudta: „Vasgárdából való formális kilépése ellenére is minden kommunista, zsidó és szabadkőműves deportálásától várta a szebb jövőt. Szerintem jobb lett volna a személyiségrajznak ezt a vonását is bemutatni, mivel az ennek ismeretében dinamikusabb és igazabb. Antiszemita és antikommunista meggyőződésének, vasgárdista múltjának felemlítése azt is megértetné az olvasóval, hogy a kommunista hatalomátvétel után miért börtönözték be Busitiát.”25 Ennek ellenére a nemrég elhunyt kiváló kolozsvári zenetudós állítja, hogy Busica elkötelezett románságában nem volt magyarellenség. Köteles Pál nagyváradi íróként, újságíróként is arra a következtetésre jutott, a témával foglalkozva,26 hogy Busica emberileg méltó partnere volt Bartóknak. „Én legalább is remélem, hogy rövidesen a legteljesebb mértékben rehabilitálják emberi és szellemi vonatkozásban is ezt a szerencsétlen sorsú, de megítélésem szerint tehetséges és becsületes embert, és ha így lesz, ebben önnek is oroszlán része lesz” – írta Kolár Károly zeneművésznek Kolozsvárra.27

A szélsőségek iránt hiperérzékeny Bartók, aki komolyan vette a népek barátságának eszméjét, tehát tudott Busica nacionalista kilengéseiről, talán a bukaresti „csíny” is szóba került köztük… Mégsem adta fel a barátságot, bizalma rendületlen maradt. Ez különös, hiszen közismert humanista, antifasiszta elkötelezettsége. Vajon elegendő magyarázat a László Ferencé? „Mert nemcsak a társadalmi érintkezésben általában tartózkodó, nehezen felmelegedő Bartók volt kivételesen barátságos a belényesi román tanáremberhez, hanem utóbbi szélsőségekre hajló, erőszakos alaptermészete is megenyhült e kiváltságos kapcsolatban.” Buzgó segítsége miatt elnyerte az utókor rokonszenvét, s minden bizonnyal lehettek olyan emberi kvalitásai, amelyek Bartókot lefegyverezték. De hogy melyek voltak ezek, az számunkra továbbra is rejtély marad. Leveleinek egyikében sem találunk például célzást arra, hogy a Bartók iránt érzett személyes megbecsülésen túl a két nép barátságának eszméje inspirálta volna…

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu