Kulturális folyóirat és portál

2015. január 3 | Bakó Endre | Kultúra

A „Holnaposok” a világháború viharában

A Holnap gárdája több volt, mint alkalmilag összeverődött társaság, de homogén szellemi frontot nem alkotott. Közös nevezőjük egyfajta polgári színezetű társadalmi reformigény, illetve a modernizáció volt: európai szintre jutni mind a közjog, a közgondolkodás, mind a művészi kifejezési formák terén. Például túllépni a nép-nemzeti hagyományon a költészetben, meghaladni az akadémizmust a festészetben. A társadalmi változtatást „szellemi forradalommal” vélték elérni. Eszmei, politikai, esztétikai felfogásuk, erkölcsi habitusuk azonban kezdettől heterogénnek mutatkozott, noha később – a korán sírba dőlt Adyt kivéve – többen megindító nosztalgiával idézték ifjúságuknak ezt az üdítő kalandját. A „Holnapos” múlt, amelynek Juhász Gyula is több költeményben emléket állított, Emőd Tamás és főleg Dutka Ákos költészetének egyik vezérszólamává nőtte ki magát. A két antológia (1908, 1909) hatása – a kis példányszám ellenére – a vártnál maradandóbbnak bizonyult, irodalomtörténeti határkő lett. A következő évtizedek emberpróbáló eseményei viszont különböző utakra terelték a szereplőket. Előbb a világháború jelentette az emberi-művészi próbatételt, majd a forradalmak. Litván György a magyar történelmi fejlődés zsákutcáit abban látta, hogy a döntő pillanatokban „haza és haladás” helyett „haza vagy haladás” ellentétpár lett, s a választás dilemmája legtöbbször magyarság vagy európaiság formájában vetődött fel. Mint 1914-ben a háború vagy béke kérdésében. Aki osztozott a háborús lelkesedésben, a nemzethez tartozónak érezhette magát, aki hű maradt a nyugatos, szabadelvű felfogáshoz, amiből a béke igenlése következik, annak vállalnia kellett a desktruktív megbélyegzés ódiumát.1 Ezen a vizsgán fényesen szerepelt Ady Endre s példásan megállta a helyét Antal Sándor, Babits Mihály, Dutka Ákos, Miklós Jutka. Egy kicsit későn eszmélt, de idejében „javított” Juhász Gyula. Hárman azonban – Balázs Béla, Emőd Tamás és Kollányi Boldizsár – másképp cselekedtek, mint korábbi szerepük alapján várni lehetett.
Ady Endre (1877–1919) háborúellenes magatartását és költészetét monográfiák tárgyalják, tankönyvek ismertetik, ezért csak vázlatosan érintjük, s röviden utalunk az ismert nagy versekre. Ady szeizmográf-lelkületével már jóval a háború előtt érzékelte a katasztrófa eljövetelét, s ennek számos írásában hangot adott. Amikor kitört a vész, világosan látta, a tét nem kisebb: „Halunk vagy győzünk.” (Torony az éjszakában). Bőszítette a lakosság hangos többségének háború iránti naiv, tudatlan lelkesedése, másrészt értelmetlen gyűlölködése. Sajnálta tollforgató társait, akik kenyerüket féltve nem írhatták meg az igazat. (A háború miatt azonnal megváltoztatták a sajtótörvényt és bevezették a hadicenzúrát!) Ő nemcsak saját fajtájáért, de Párizsért is aggódott, és fájt neki a szerb komitácsi szíve is, amelyet a Skoda vagy a Weisz Manfréd golyója átüt.2 A „vér-lakodalom” részeg bódulatában ezek a humanista megnyilatkozások valósággal az állampolgári hűtlenség, az árulás dokumentumainak tűntek fel.
Nem is késett az újabb konzervatív támadás ellene, melyet ezúttal is Rákosi Jenő vezetett. Egy magánlevélben Ady Gyóni Gézát, „a háború dalnokát” a maga epigonjának degradálta, nem gyanítva, hogy provokálják. Rákosi „cinikus és pökhendi levél”-nek nevezte a „diáknak” írt választ, és dühödten kommentálva kijátszotta Ady ellen. Ebből keletkezett az ún. második Ady-per, amely a Budapesti Hírlap és a Világ között folyt, de voltak mellékágai is, például klerikális-nacionalista vidéki lapokban.3 (A frissen alapított debreceni egyetem ifjúsága Ady ellenében Rákosi Jenő mellett foglalt állást!)
Bonyodalmas házasságkötés, személyes vegzatúrák, betegségek és rettegés közepette teltek a költő háborús évei, mígnem 1918 tavaszán megjelent A halottak élén című kötete. Ebben láttak napvilágot híres háborúellenes költeményei. Az Emlékezés egy nyár-éjszakára szokatlan történésekkel, babonás, parafenomenális jelenségekkel idézi fel azt az éjszakát, amikor „Csörtettek bátran a senkik, / és meglapult az igaz ember.” Mert: „Véres, szörnyű lakodalomba / Részegen indult a Gondolat.” Minden verséből süt a megvetés, egyszersmind a sajnálkozás, mert: „Iszonyú dolgok mostan történülnek”. (Krónikás ének 1918-ból). Siratta a fajtája sorsát: „Most itt várhatja a Poklot”. (A fajtám sorsa) Közérzetét, lelkiállapotát így panaszolja: „Szívemet a puska-tus zúzta, / Szememet ezer rémség nyúzta, / Néma dzsin ült büszke torkomon / S agyamat a Téboly ütötte.” (Ember az embertelenségben)
1918 tavaszán már nemcsak ő, de jószerint mindenki tudta, látta, hogy Németország az Osztrák–Magyar Monarchiával az oldalán elvesztette a világháborút. A szétszóródás előtt című költemény egy erdélyi prédikátor nyomán zsidó történelmi párhuzamot keres, s arra a szomorú következtetésre jut, hogy a magyarság is szétszóródás előtt áll, miként a zsidó nép, de mi még a Templomot sem építettük fel, aminek mágikus vonzereje a zsidóságot szétszórva is összetartja. „És mi nem leszünk majd szétszórva / Árvult, de mégis győzedelmes fajta: / Minket korszakok tűz-dühe nem edzett, / S fölolvaszt a világ kohója, / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”
„Elvész az ország” – ismétli meg a félelmes jóslatot És most már című költeményében, ami szerencsére csak részben teljesült be, de tudjuk, a magyarság sokszor közel állt a teljes megsemmisüléshez. Ady később, több nyílt és rejtett utaláson, állásfoglaláson kívül, megírta Üdvözlet a győzőnek című búcsúversét, melyben kegyelmet kér a győzőtől, s még egyszer világossá teszi, hogy a magyarság „a Földnek bolondja”, a háború miatt tért le az Európához való felzárkózás útjáról, s ezzel beteljesült tragédiája. „Baljóslatú, bús nép a magyar. / Forradalomban élt, s ránk hozták / Gyógyítónak a Háborút, a Rémet /
Sírjukban is megátkozott gazok.”
Antal Sándor (1882–1942?; 1944?), az első A Holnap antológia szerkesztője már 1907-ben, A munkás fia című röpiratában  azt írta, hiába ígéri a miniszterelnök, hogy nem lesz háború, ha a Tőke úgy akarja, háború lesz. 1909-ben Svédországba utazott, ahol szobrászatot tanult, 1913-ban tért vissza, s kiadta Jörru története címen elbeszéléseit. 1914-ben a Nagyváradi Napló szerkesztője lett, s írásaiban a józan békevágy szólalt meg. 1917-ben önálló füzetben válaszolt Ágoston Péternek A zsidók útja című röpiratára.4 Mint ismeretes, Ágoston, a Jogakadémia tanára, a későbbi népbiztos, idézett munkájában individualizmussal, pénzhajhászással stb. vádolta a zsidóságot, s a háború utánra egy nagy antiszemita hullámot jósolt, ezért azt ajánlotta a zsidóknak, hogy minél gyorsabban asszimilálódjanak, méghozzá nem formálisan. Antal vele ellentétben semmi antiszemita veszélyt nem érzékelt, indulatosan utasította el Ágoston helyzetelemzését és javaslatait. „A gondolkodásom valóban individuális, és ezért az antiszemitizmustól nem féltek Magyarországon egyetlen becsületesen dolgozó zsidót sem.” Pedig tudomással kellett bírnia arról a kultúra területén elszabadult antiszemitizmusról, amely főleg a Magyar Kultúra, az Élet című folyóiratokban ütötte fel a fejét.
Indig Ottó könyvében jogosan borong: „Sajnálatos, hogy nevét csak A Holnap antológiák tárgyalásakor említik. Bár az első antológia szerkesztésében és kiadásában végzett munkája és érdemei valóban jelentősek, igazságtalan, sőt a tárgyismeret hiányára mutat, ha irodalmi és sajtóéleti szerepét elhallgatjuk.” Néhány, többnyire ismert adaton és méltató szón kívül azonban Indig Ottó sem járult hozzá lényegesen a pályakép hiányainak kitöltéséhez.5
Babits Mihály (1883–1941) undorodott a háborús légkörtől, emberi méltóságát sértette a gyűlölködő uszítás, elborzasztotta a vérengzés. Legelőször egy empátia-versben éli át a korai halál értelmetlenségét, az értéktől megfosztott élet sivárságát. A Fiatal katona (1914. augusztus) ki van semmizve az élet értelmét adó boldogító javakból: „de nem lesz birtoka semmi: / a szépség, épség, ifjúi vér, / tudás, tanulás, az isteni ér, / nők biztató szeme…” Méltatlan alkura kényszeríti a Sors: „ő szívet cserélt, aranyat vasért”. S halálának hiábavalóságát az öntudat megcsúfolásával, az eszközlét embertelen helyzetének hangsúlyozásával nyomósítja: „s győzünk-e, meg nem tudja soha”. (A háború után emléktáblák, emlékművek avatásakor a szónokok azzal próbálták enyhíteni a veszteségtudatot, hogy a korai halált halt „hősök” legalább abban a hitben távoztak az élők sorából, hogy a nemzet győzni fog!). A cenzúra nem érzékelte a költeményből áradó remegő életszeretetet, az irracionális esztelenség terrorjának rejtett vádját, s engedte megjelenni a verset, s azt ráadásul Stockinger Gyula az Éljen! és Gyulai Ágost a Háborús antológiájába is felvett, a „srapnel-versek” (Tóth Árpád szótalálmánya) közé.
A Játszottam a kezével szerelemes vers, még a háború előtt született, s 1915 júliusában jelent meg. A befejező hasonlat a szerelmi hevület csúcsának nyelvi eszköze, a háborús hisztéria közepette azonban felségsértő és hazafiatlan gesztusnak hatott: „nagyobb örömmel ontanám / kis ujjáért a csobogó vért, / mint száz királyért, lobogóért.”
Babitsot brutális támadások érték a vers miatt. Ezek közül egyet idézünk: „…a jobb sorsra érdemes Babits Mihály – talán egy idegroham kényszerhatása alatt – megírta ama versét, amely babájának kisujjáért hajlandó áldozatot hozni, de királyért vagy holmi lobogócafrangért nem. Gondolom, milyen reményteljes üzleti mosoly lepte el a Nyugat fent említett üzletvezetőinek (Hatvany Lajos, Ignotus, Fenyő Miksa, Osvát Ernő) ábrázatát, amikor Mihály költő elibük tette az erkölcstelen versikét. Erkölcstelenség kell a magyarnak, rigmusokba foglalt méreg, amint azt kiváló szabadkőműves hitsorsosunk (sic!) helyesen leszögezte! Derék fiú vagy te Miska, hogy így kezünkre jársz s üzleti pangásunkat ilyen eredeti elixirrel eleven életre kelted!”6 Az Immanuel Kant Örök békéjét fordító Babits 1916-ban, húsvét előtt, amikor „a szél erején érzeni nedves ízét drága magyar vér italának”, nem hősöket dicsérő győzelmi éneket zeng, mert nem tiszteli „érctalpait a tipró diadalnak”, hanem azt énekli, aki először meri kimondani „hogy béke! béke már.” Ismeretes, hogy a csaknem egymondatos rapszódiát a költő maga mondta el 1916. március 26-án a Zeneakadémián. A huszadik század összezavarodott erkölcsi felfogását, mondhatjuk, botrányát, mindennél jobban mutatja, hogy ezt a gyönyörű költeményt minden magyar politikai kurzus elutasította magától, mondván: pacifista. Azaz vesztes helyzetben is feltétel nélkül békét hirdető. Valóban az. De 1916-ban még „embermegváltó”, egyszersmind „nemzetmegmentő” lehetett volna ez a szó, illetve a szelleméből fakadó tett, ha a kormány hajlott volna rá, de a nemzet erősödő békevágya ellenére hallani sem akart róla.

Kevesebbet szokták idézni Háborús anthológiák című költeményét, holott ez az esztétikailag kifogástalan vers az 1905 körül újra fellángolt és azóta sem szűnő – hol burkoltan, hol nyíltan zajló –  magyar kultúrharc egyik gyöngyszeme. Riposzt a háborús antológiák azon darabjaira, melyek nem titkoltan provokálták a Nyugat táborát. (Gyóni Géza: Levél Nyugatra; Kozma Andor: Inter arma; Harsányi Lajos: Prológus az új élet elé – Petőfi szelleméhez stb.). Babits kellő bátorsággal és öntudattal hirdeti, hogy azok a költők, akik most „lubickolnak az ingyen élmény / ezrek könnyétől sós vizében”, a békében majd elfonnyadnak. „ha majd a Béke énekel! / Hogyan hallgattok és apadtok / ha egyszer elhallgat a szél! / (…) / Van némaság, mely messze hallik”
(…)
A Fortissimo tartozik még a békességóhajtás manifesztumai közé. Nem ateista, sőt éppenséggel egy vallásos, katolikus költő érzelmi megrendültsége szüremlik be a vers lírai szférájába, amely a gondviselés-hit válságát jelzi. Ha igaz, hogy Isten a jókat, az igazakat pártolja, akkor miért tétlenkedik, miért nem segít már, miért engedi, hogy „Drága fiúk hullanak, / vérben a hóra napra nap” stb. Haragszik, alszik vagy talán halott? Ezek az eldöntendő kérdések nem a teológia elvont szintjén, hanem a realitás köznapi nyelvén fogalmazódtak, s nem tűrik a parabolisztikus, spekulatív választ. Tessék felelni igennel vagy nemmel. „Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?” A fortissimóban beszélő lírai alany eljut a végső alternatívához: „Tagadjuk őt, talán fölébred!” A verszárlat hanghordozása kissé megenyhül, de nem optimizmusra okot adó felismerés vagy sugallat hatására, hanem a felhorgadt indulat elfárad, s az akarati aktivitás az óhajtás passzívabb síkjára tevődik át: a tudattalan létet kívánja, mert csak az fájdalommentes. A költemény alanya nem fordul el végleg Istentől, aki bár süket, de az általa teremtett ember fájdalma visszahal belé. A Zsoltár gyermekhangra c. költemény voltaképpen az iménti vers érzelmi-gondolati folytatása, amely mintegy magyarázza az előbbi megszólalás „érted haragszom, nem ellened” hangnemét: ha „Néha rángatom, cibálom, Tudja, hogy csak őt kívánom”. Erős vágy él benne a harmónia, az engesztelődés iránt, a hangnemet tán meg is bánta, de az ügyet továbbra is vállalja, s mintegy cinkosává hívja az Istent: „S kell, hogy az Úr áldja, védje / aki azt énekli: Béke”. Istenkáromlásért mégis perbe fogták a költőt, sőt nyugdíjazták, majd 1919 végén a nyugdíjától is megfosztották. A Zsoltár férfihangra elvont meditáció, s mint ilyen, visszahanyatlás a bölcs és türelmes hívő lelki pozíciójába, a „szépen elosztott derűbe és borúba” való belenyugvást hirdeti, amit a Teremtő az ember lelkére mért.
Minden jel szerint 1914. június 28-án Dutka Ákos (1881–1972) is ott volt Ady társaságában a nagyváradi Elite kávéházban, amikor megérkezett Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának híre. Ez volt utolsó személyes találkozásuk, mert időközben emberileg kissé eltávolodtak egymástól. Legfőbb közös eszméikhez azonban hűek maradtak. Megátalkodott ellenségei voltak a háborúnak! Gyulai Ágost Háborús antológiája egyetlen Ady-verset sem közöl, sőt, a bevezető tanulmányban megrója Oláh Gábort, mert „a dekadensek vezérének költészetében, »sirályhangjaiban, viharelőző sikongásaiban« jóslatos hangokat vélt felismerni.”7 A szerkesztő Dutkától ugyan közölt néhány verset, de azok mindegyikében a békevágy jut kifejezésre. Meg is jegyzi: „Dutka Ákos a jövőnek akarja fönntartani a drága, tiszta dal jogát.”8 Az Yperni Krisztus előtt c. kötet (1915) első versére utalt (Ajánlás), amelyben vannak egyértelműbb sorok is: „(…) / Beethoven lelke dobol szívemben, / S hangszerem egy ezüst hárfa csak, / Hárfán orkánok trombitáját / Zengesse más. Költőnek nem szabad. / (…)”

Nyilván a felületes olvasásból adódott Király Istvánnak az a tévedése, hogy Dutkát a „háborús bűnösök” közé sorolta. A „könnyen befolyásolható hangulatköltőknél”, mint amilyen Dutka, jelen volt a harc s a vér motívuma, állapítja meg.9 Ez megfelel a valóságnak, ámde pontosan ellenkező előjellel! Vagyis Dutka a háború iszonyatát érzékeltette a kifogásolt motívumok gyakori használatával: „Mint a bűn, mint a poklok bűze tör föl / A halál, a vér, a förtelem szaga.” (Vacsora). „Rakjátok fel egy vén fehér hajóra, / kiket nem ért a vér vad mérge még. / Rakjátok fel az élet álmodóit. / (…) / Minket a béke szent szigetje vár.” (Túl az Óperencián ) A háború becsapottjai: „S virágos sapkás, kábult milliók / harsogtak egy régi szentelt éneket. / Ki látta akkor itt a nagy Halált?” S többek között ilyen plasztikus képet vizionál: „Millió mankón vándorol a gyász.” (A Halál trombitál). A három sebesült katona, a walesi, a provence-i és a magyar mezőkről jött bojtár, Könyves Tóth Mihály véres, béna keze Az Yperni Krisztus előtt összecsúszik. Király érthetetlen kitartással azon fáradozik, hogy Dutkát Adyval ellentétes oldalra állítsa a háború megítélésében. „Nemcsak a hivatalos irodalom számos tollforgatója, de egy oly holnapos költő, mint Dutka Ákos is az önvédelmi háború eszméjét akarta a maga verseivel a lelkekbe vésni.”10 Bizonyítékul idézi az Ének a Naphoz című vers két sorát: „A földjét védi messze hegyek ormán, / A délibábos kunsági mezőt: / A barázdát, az ekét, a tanyákat.” (Tudniillik a magyar paraszt.) Mindezt a nemzeti eszme mint manipulált ideológia példájaként idézi. Joggal tenné, ha Dutkára jellemző lenne a hazafiság eszméjének összeolvasztása a katonai hősiességgel. De nem jellemző! „A ti hősötök már nem vassal csatázik” – írta a vértenger süllyedő kövén, s az ötéves kisfiúkban bízik, akik talán majd valóra váltják nemzedékének álmát. (Májusi ének 1915-ben). Háborús kötetének, a már idézett Az yperni Krisztus előttnek minden költeménye, még a Király által kompromittált is, a háborút átkozza, a békét esdekli, mint ebben a pogány pap szájába adott imában: „Küldj szikkasztó, békés szeleket a földre”, hogy tudniillik a könny felszáradjon, amivel a férfiak helyett dolgozó asszonyok öntözik a földet. Félti a magyar szót, s voltaképpen félelemmel tölti el a szolgasággal, országvesztéssel járó háborús vereség előérzete. (Magyar szavunk siratója) A magyar bakának a muszka árok, a muszkának a magyar árok lesz a temetője. (Hajnali beszélgetés) Az embermegváltó csoda, a gép gyilokká lett. Most Gea gyermekeit a sírba dobálják. Dutka nem dőlt be a farsangos kedvű zenebonának, tudta, hogy a Halál trombitája szól. Vagyis Adyhoz hasonlóan ember maradt az embertelenségben!
1917-ben újabb verseskötettel jelentkezett. Az Ismerlek, Caesar Dutka legradikálisabb versgyűjteménye, s eszmeileg talán pályájának csúcsa. Akárcsak Ady, világosan látta, hogy a háború a magyarság végzete. Dutka képes volt nembeli magaslatra emelkedni, európai értékrendben gondolkodni: a Kunság vagy Provence meszes gödörbe jutott szántóvetőjét egyaránt szánta és mártírrá avatta (A közkatona). Geához, a Föld istennőjéhez fellebbezett a vérben, szennyben: „Vajon miért ez?” (Kérdezlek, Gea) Az utca mámora elnyomta a sirályhangokat (Dalol az utca). Belekerült ugyan a kötetbe egy-két korábbi emlékidéző vagy impresszionista költemény (A halál Velencében, Öreg óra muzsikája, Ének a Naphoz stb.), de alapjában véve két szólamra volt komponálva. Az egyik a háború testet, lelket, értéket pusztító borzalmaival riasztott. Látomásait gyakorta epikus megjelenítéssel hitelesítette. (Szemek a falon, Karácsonyi látomás 1915-ben, Elmúl a dal, a mosoly – minden stb.). Több verse makacs, már-már mániákus békeóhajtásának adott hangot (Ének a Béke asszonyához, És vége lesz, Béke! Béke! Drága szó). Ez utóbbi Babits Mihály Húsvét előtt című nagy költeményének méltó párja. A másik a forradalomvárást, a társadalmi változást sejdítő és sürgető költő jóslata. Tudta, „hogy egy korhadt világ összedűl: / Oltárok, trónok, hitek összerogynak.” (Feküdj a napra fáradó szívem) „Új Isten ül a királyok fölé” – hirdeti a Jochanán kiált című költemény, mert Új Eszme, Új Hit fogant valahol. A Szentgyörgynapi legenda Dózsa György szellemével fenyegetőzik. A Tízévesek dalolnak pedig a „riasztó germán sasfiók” ellenében biztatja dalra az „angyal kórust”. Dutka németellenessége a Dalol az utca című versben is megnyilatkozik. (De már 1915-ben olvassuk a Magyar kérdés a szívünkhöz című versben: „S mi lesz velünk, ha germán mámorával, / Itt zúg az élet mindörökre átal” …?)
A kötetcímet adó Ismerlek, Caesar a pusztulásélménnyel ellentétben az antropológiai optimizmus sokat idézett nagy verse: a hatalom, az önkény megölheti, de le nem győzheti az Embert. A magyarság „örök jövendőjének boldog záloga” pedig a Toldi költője, akinek a „Népek sorsával játszó zivatarban” ünnepelték születése centenáriumát. Még egy személy, Bocskai István késői utódja, az Ady által is olyannyira tisztelt Várady Zsigmond vált ódai hőssé, akit „vívódó Hamletként, tépődő magyarként, váteszként” triumfál, mert megjósolta „a vért, a romlást: elárvult mezőket”, s azon tépelődött, „Lehet-e az ember: Ember és magyar?” (Beszélgetés egy halott magyarral, Találkozás).
Dutka 1918. október 31-én részt vett Nagyváradon a forradalmi eseményekben, de Bíró Lajos, akkor már külügyi államtitkár, még 1918 novemberében Budapestre hívta dolgozni, a Külügyminisztérium Sajtóosztályára, s élete végéig a fővárosban élt.11
Miklós Jutka (1884–1976) 1911-ben elhagyta Váradot, és Amerikába ment, ahol megtanulta a fényképészmesterséget, de egyre halványabban égett benne Szent Elm tüze, vagyis a költészet lángja. Családi okok (húga betegsége) miatt tért haza, és a Széchenyi téri Kioszkot bérelte ki fényképész stúdiója számára, egyúttal erősítette a feminista mozgalom váradi hadállásait.12 „Keserves évek következtek. Mennyi gyász, mennyi vér és mennyi könny! És végtelen sorban állás tejért, cukorért, kenyérért. (…) Dolgoztam, ahogy tudtam, és éltem, ahogy lehetett. A háborút elvesztettük. A frontról hazaérkező, végsőkig elkeseredett katonáktól akkoriban sokan rettegtek. Az állomáson csendőrök várták a vonatokat, szuronyosan, kakastollal. Barátnőmmel, Ágoston Péternével elhatároztuk, hogy a magunk erejéhez mérten változtatunk ezen a vérlázító állapoton. Fogadó bizottságokat szerveztünk. A kimerült, elcsigázott katonákat asszonyok, lányok várták a váradi állomáson – forró teával, süteménnyel, cigarettával s főként jó szóval. Milyen hálásak voltak szegények – leginkább a jó szóért.”13 A költőnő matrónakorában pontosan emlékezett mind a „hadi-zajos”, zavaros közállapotokra, mind pedig saját szerepére, amit egykori sajtóközleményekkel bővíteni, dokumentálni lehet. Egy gyűlésen például – második felszólalóként – koncepciózus beszédet mondott a nőkérdésben. „Mi elhittük, hogy a világot lángba borítani csak mindent megfontolva és meggondolva lehet, és itt állunk most ezer sebből vérezve és megalázva. Egyetlen vigaszunk az a koporsó, melyben az eltemetett reakció, és az a bölcső, amelyben az újszülött Magyar Népköztársaság fekszik.” Krisztus nevében felemelte szavát a gyűlölködés, a nacionalizmus ellen, és valóságos nőpolitikai programot adott az anya- és csecsemővédelemtől kezdve a prostitúció felszámolásáig.14 Nem véletlen, hogy 1919 februárjában a Néptanács közjótékonysági, kórházi és szegényügyi bizottságába őt is beválasztották.15 De egynéhány háborús verse is fontos tanúságtétel az eszköz mivoltában megcsúfolt emberi esendőség mellett: „Pár hét előtt még láttam őket / Kiabálni borosan, hősen: / „Megállj, megállj, kutya Szerbia!” / Harcszomjasan és mellverősen. // Ma viszontláttam egynehányat, / Láttam bepólyált, sápadt főket. / Komoran néztek, bús csoportban, / Terelték a kórházba őket. // (…)” (Ezerkilencszáztizennégy)
Miklós Jutkát választották a váradi Ady Társaság alelnökének, s ő részt vállalt a romániai magyar irodalom megalapozásában is mint a Magyar Szó munkatársa. De 1920-ban vagy 1921-ben vándorútra kelt, s bár 1976-ban fejezte be életét, soha nem tért vissza sem Váradra, sem Magyarországra.16
A hazafiatlansággal vádolt, sőt olykor a hazaárulás bűnében elmarasztalt „nyugatos” költők közül Juhász Gyula (1883–1937) lelke volt talán leginkább átitatva a szenvedélyes hazafiság, már-már a „kuruckodó magyarság” eszméjével. Még labilis idegállapotában is aggódva figyelte – „vér és tűz bíbor tengerén” – „imádott, áldott nemzetének” sorsát. (Világosért – A kraszniki diadal után) A magyar háborús részvételt „a mi új szabadságharcunknak” nevezte. Elfogadta a háborús propaganda érveit, annak szellemében születtek versei és újságcikkei. A csodálatos napok című költeményt a benne inkarnálódó militarista szellem miatt írhatta volna bármelyik szolgalelkű alkalmi verselő, például Szabolcska Mihály. „Csodálatos napok! Magára lelt a lelkünk, / Mely meddő és beteg békében veszni tért, / Ó, első, legnagyobb és tiszta győzedelmünk, / Meglelte a magyar szavát, szívét, hitét! / (…)”
Különösen fájó, hogy Juhász átvette a háborús évek vérgőzös retorikájából a „beteg béke”, a „rontó béke” (István király) stb. kifejezéseket, amelyekkel a konzervatív politikusok a maguk mögött hagyott időszak állapotát jellemezték, meddő vitákat, elpuhító liberális tespedtséget emlegetve. De benne van egy-két háborús költeményében az a Prohászka Ottokár-féle hamis szemlélet is, „hogy a háború küzdelmei és szenvedései kicsalják a lélekből a heroizmusnak s az önzetlenségnek érzéseit, melyeket a béke szatócsszelleme s a köznapi élet önzése háttérbe szorított”.17 A magyar katonák Juhász szerint hősök és vértanúk, a magyar megint védőháborút folytat. (Reátok gondolok, Vértanúk, Magyar) A népét egykor az osztrák finánctól féltő költő most a magyar katonafiúk csapatát Ferenc József regimentjének nevezi (Nagyboldogasszony). Bosszúvágy fűti az oroszok ellen (Világosért), az ellenséget több darabjában barbár és hitvány gonosznak nevezi (Magyar, Hunok harca). Prózájában is követi a hivatalos ideológiát: „Szerencse és becsület egyaránt igaz ügyért küldi harcba a mi nemzetünket. A magyart se gazdasági, se kulturális hódítási vágy nem vezérli. Ő csak védi anyagi és szellemi javait és velük Európa igaz érdekeit. (…) Üdítő és felemelő látvány, hogy mennyire megőrzi a magyar elme és a magyar lélek e rettentő világviharban is okosságát és józanságát, nemességét és tisztaságát, a magyar tudás és magyar érzés mily európai bizonyságát adja magas kulturális fejlettségének.” Ez a jóindulatú feltételezés bizonyosan nem áll a magyarság egészére, talán a többségre sem, de pontosan jellemzi a költő érzésvilágát. De Juhász Gyula tudta: „nem szabad elvágni a megértés útját, és meg kell gondolni, hogy a népek nem lesznek örökké harcban egymással. A kultúra megbénult, de nem halt meg, a háború célja a béke, és a gyűlölettel nem lehet alkotni soha.”18 Amikor befelé nézett, lelke tárnáiba, bevallotta: „Én, bús Vitéz utóda, / Szegény szomorú költő, / Hadd valljam balga hittel / És boldog áhítattal / Az élet vallomását, / Hogy nagy dolog a harc, de / Legszebb virág a béke.” (Új anakreoni dal)
1914 végén békés tél után fohászkodik (Magyar ősz), s felteszi a költői kérdést: „Vér és tűz büszke bíbor tengerén / papírhajómmal mit keressek én?” (Véres ősz) Már 1914-ben írt egy szép verset Prokopról, az orosz hadifogolyról, aki együttérzéssel gondol a kis magyar hadiárvára (A muszka), 1917-ben Balalajka című költeményét orosz testvéreinek ajánlja, hiszen egy föld sápadt virágai, egy isten árva fiai vagyunk mindnyájan. Vagyis: „A háborús mámorából már igen korán, szeptember elején, a Magyar ősz című vers tanúsága szerint, kilábal Juhász Gyula, de a központi hatalmak s főként a magyarság háborús céljait, vélt »igazságát« illetően illúziói még soká megmaradnak, s békevágya elsősorban az emberi szenvedéstől való irtózatból fakad.”19

Balázs Béla (1884–1949) már a háború első napjaiban ezt jegyezte fel: „…úgy látszik ma – világháború. (…) Jelentkeztem, de elutasítottak. Két napig jártam magamon kívül. Nem mertem az emberek szemébe nézni. Én, az atléta, aki svindlivel szabadult ki, aki mindig háborút szavalt, néz(z)em, hogy sírnak az anyák, akiknek nálam gyöngébb, betegebb, otthon szükségesebb, békésebb, kevésbé férfiaskodó fiait elvitték. Elhatároztam, hogy önkéntesnek jelentkezem.”20 Ez voltaképpen pozitív mentalitásnak is mondható, a közösség iránti szolidaritás bizonyítékának. Úgy tűnik, hogy a gyakorlati élettől idegenkedő, „halálesztétikát” író magányos szellemi ember lelki fejlődése kedvező irányba mozdult. Be is rukkolt, s három hónapig harcolt a szerb fronton, sebesüléséig. Felépülése után még hónapokig tovább szolgált, de már nem a tűzvonalban. Megírta Lélek a háborúban című könyvét.21 Ebben saját nevén (Béla) magasröptű beszélgetéseket folytat egy bizonyos Alice nevű „hercegnővel” (Lesznai Annával), aki megátalkodott ellensége a háborúnak, s „Egy macsvai lövészárokból” versüzenetet küldött Przemysl várába (Csendesen!), ahol a Gyóni Géza költeményei által elhíresült helyszínen elkeseredett harcok folytak. „Hercegnő, ha csak mi magyarok volnánk bajban, talán nehezebben határoztam volna rá magam, hogy kivegyem belőle a részem. De negyvenmillió ember lépett most a halál árnyékába! Ennek a tömegvonzásnak nem lehet ellenállni. A tízmillió orosszal és szerbbel és nem tudom mennyi franciával is szolidáris akarok lenni, mikor közös harctéren, közös szenvedést osztok meg velük.” Naplójának további feljegyzéseiből kiderül, hogy egy végletesen individualista, a metafizikát és etikát a spekulációig torzító ember válságérzetének teóriájáról van szó. „Mindig mondtam és írtam, hogy szimpatikus nekem a háború, az életkockáztatás egy ideáért, egy szándékért, bármiért, mert csak az a lényeg, hogy az ember egész életét egy centrumba tudja összeterelni, hogy hova, az mindegy. Mondtam, hogy lapos és minden értéket tagadó ostobaság ama humánus jelszó, hogy az emberi élet a legnagyobb érték. Nem igaz. Az emberi élet magában véve egyáltalában nem érték, csak alkalom esetleg, értékek termelésére, és meghalni az életnek egy aktusa, mely esetleg a legnagyobb értéket produkálja. (…) Van még valami, úgy nevezném, hogy lelkesedés a történelemért, még akkor is, ha minket söpör el. A tragikus hős nagy órájának mámora…”22 Idevágó, identitás-kereső érvei a választott magány („Ma eleresztem mindenki kezét, / S behúzom trónom sötét függönyét” – Hazaérkezett a szívem), majd a közösségbe való kiszakadás vágya között ingadoznak. Természetesen antropológiai és erkölcsi töprengései jóval mélyebbek (és konfúzusabbak), saját maghatározása szerint is ezek „misztikus anarchista” gondolatok, s nem egy haladó értelmiségi világnézetének megnyilatkozásai. Radnóti Sándor Balázs Béla elhatározását frivol döntésnek tartja,23 mint ahogy tulajdonképpen frivol döntés volt az is, hogy 1919-ben csaknem minden előzmény nélkül a kommunisták oldalára állt. Ebből emigráció következett, s bár időközben világhírű filmesztéta lett már Németországban, később a Szovjetunióban, majd itthon Magyarországon, de a költői véna elhalt benne. Későbbi önéletrajzi jellegű írásai hamis állításokat is tartalmaznak. Művészi munkásságából maradandó A kékszakállú herceg vára című misztérium, illetve Lengyel Menyhért novellájának (A fából faragott királyfi) dramatizálása. Mindkettővel ifjúkori barátjának, Bartók Bélának társszerzője.
Emőd Tamás és Kollányi (Kápli) Boldizsár is elveszítette tájékozódási ösztönét. Kollányi (1874–1921), a második A Holnap kötet szerkesztője radikálisabb hangot ütött meg, mint az első kötet előszavában Antal Sándor. A párbajozó „Jókais hős” (kataszteri mérnök) 1898-ban érkezett a városba, s úgy 1905-től kezdve élénk szerepet játszott Nagyvárad szellemi életében. 1906-ban már a Szent László Szabadkőműves Páholy mestere. Bóka László szerint jó barátját, Adyt, ő ismertette meg – az általa sajátosan értelmezett – marxizmussal.24 Szabadkőműves beszédeiben az általános emberi elvek elsőbbségét hangoztatta, de nem tagadta a nemzeti kötődést sem. Az erkölcsöt szigorúan elkülönítette a vallásosságtól, egyik legérdekesebb beszédét a vallásoktatás kiküszöbölése tárgyában mondta el. Nagy tanulmányt írt az impresszionizmusról, mely szerinte újabb fejlődés a régebbi irányzatokhoz képest.25 Eszmerendszere kezdettől eklektikus volt, A Holnap antológia számára írott tanulmánya már-már zavaros. Bóka jellemzése szerint a polgári radikalizmus balszárnyán helyezkedett el.
Annál meglepőbb, hogy a háború kitörésekor a már 40 éves férfi önként mundért öltött, s végigharcolta a világháborút, még sebesülése után is visszatért a frontra. A harctéri véres élmények hatására verseket kezdett írni, s azok kötetben is megjelentek. A Vérfoltok – Énekszó a förgetegben 1914–16 kötet címe is jelzi, hogy egyetlen élménye a háború. „Asszony, gyerekek hiába kértek: / Égő ereje van a vérnek! / Ilyen a fajtám: követ hajíts rám!” (Vállalkozáskor)
Nagy hirtelen módosítania kellett korábbi filozófiáját. Magáévá tette azt a hamis teóriát, hogy a magyarság részéről védekező háború folyik (Beszéd a csata napján). Nacionalizmus és progresszió konfliktusát úgy oldotta fel, hogy háborús veszélyben a haza érdekében félre kell tenni a világnézeti ellentéteket. Valami ködös eszme gomolygott agyában arról, hogy a háború után jobb esélyei lesznek a társadalmi haladásnak (Szűz Mária hívása). Akinek békében az útszéli bogáron megkönyörült a lába, az most bőszen hirdeti: „Ölni szent kötelesség”. (Latolgatások). Mi több: „Nincsen csak egy vágyam: ölni, ölni, ölni.” (Roham) Föltámad benne a szövetségi hűség Ausztria és Németország iránt, Ferenc Józsefet mint a magyar faj védelmezőjét ünnepli (Doberdói harcosok dala). Két darabja Dutka verseire felel: Hallgass, csak Beethoven, illetve Hallgass el, Beethoven! Dutkával csak vitatkozik, de Gyóni Géza Levél Nyugatra című versének szellemét folytatva egykori barátját, Adyt támadja. Annak a Gémnek a modellje az Olimp alján, aki csak szószátyárkodik, Ady: „»Jaj, jaj, nekünk szép betegeknek: / Karmunk és torkunk elkopott!« / Szólt, szállt s a hívő szent seregnek / Akkor is, most is bő áldást hagyott.” (Néró)
Vagyis nem siet Olimposz segítségére, bár tudja, hogy az bajban van. A békében az öldöklés, az erőszak gondolatától is iszonyodó intellektuel az ágyúfüstben, vérszagban, bűzben, velőtrázó sikolyok közepette, a halál árnyékában az ágyúszót tartja a legszebb muzsikának. Nem állítjuk mégsem, hogy Kollányi háborús uszító volt, hiszen a szenvedések végül megtörték, s eljutott a felismeréshez: „Nincsen, nincsen, ki a háborút akarja”. De az ördögi körből nincs mód kilépni: „Mégis megyünk, fázva: csináljuk! / Micsoda vak erők, micsoda hatalmak, / Kik vérünket isszák és emberhúst falnak? / Kegyetlen parancsra vakon megyünk, megyünk: / Vezet itt valaki, vagy csak játszik velünk?” (Vak eszközök vagyunk)
Személyes tragédiája is bekövetkezett: „Idegeim, szilaj hegedűhúrok / Pattogzanak, vagy lassan elkopnak. / Érzem a véget.” (Consummatum est). A turáni miszticizmusba menekült Kollányi végül betegen szerelt le 1918 novemberében, s azonnal felvette a kapcsolatot egykori progresszív barátaival (Jászi Oszkár, Szende Pál, Madzsar József), de 1919 őszén már Rákosi Jenőnek ajánlkozott fel. Mint tartalékos tiszt 1920 májusában a román megtorlás elől menekült Nagyváradról Berettyóújfaluba, ahol rövidesen meghalt.
Végül Emőd Tamás (1888–1938). Tehetséges költőnek indult, írt egy pár emlékezetes verset, néhány etűdben megörökítette a századeleji Nagyvárad elektromos atmoszféráját, mégis csak az irodalom perifériáján rekedt. Adyt barátjának mondhatta, végül Ady megtagadta, mondván, elzüllött. Legalábbis ezt állította nyilvánosan Zsolt Béla.26 Mégpedig azért, mert Emőd a katonai kiképzése után Budapestre költözött, s katonai felmentését kieszközölve a kabaréknak kezdett dolgozni, sokszor bugyuta és ízléstelen szövegeket adva ki kezéből. Hozzászokott a könnyű Múzsa „ihletéshez”, ezért rövidesen a nem kabaréknak szánt lírai darabjai is nélkülözték a mélységet, a művészi igényességet. Mivel könnyű kézzel verselt, ráhangolódott a háborús költészet tematikájára, s annak minden válfaját kiaknázta, a szentimentálistól az álnépiesig, sőt az álprimitívig. Olykor a cinizmus sem állt tőle távol. Íme, Dünnyögés roham után című „versezete”: „Jancsi, mi bajod? Miért hallgatsz / a fűben? – – Hm. Be furcsa: / ez meghótt. Hhó. – Uram, ha meghagysz, / most enyém lesz a Julcsa.”
Mind a négy háborús antológia favorizált szereplője. Különösen elhíresült A két gránátos, Ének a halott katonáról, Ha visszajönnek című verse. Ez utóbbiban egyebek mellett azt ígérte, hogy ha majd mindenki visszajön (!?), virágot szórnak a győztesek lába elé. „Ha majd egyszer mindnyájan visszajönnek, / Boldogabb, szebb és jobb lesz a világ, / Embert az ember többé sosem öl meg, / Nem lesznek rongyos, koldus-kalibák, / Nem lesz a földön több bánat meg átok, / Búcsúbetűk, amikre hull a könny: / Bizony, minden másképp lesz, meglássátok, / Ha majd egyszer mindenki visszajön.”
A vers felelőtlen optimizmusát lobbantotta szemére a már idézett vitában a frontot megjárt s legszebb ifjúságát négy éven át a lövészárokban eltékozolt Zsolt Béla is, kérdvén, hol a virág, Emőd Tamás?! Tegyük hozzá: és hol az ország? Bizony, minden másképp lett, csak éppen nem úgy, ahogy a költő ámította a népet, s talán önmagát is.
E költeményeit összegyűjtve a Dicséret, dicsőség (Budapest, 1915), illetve a Ferenc Jóska ládájából (Budapest, 1917) címen jelentette meg. Ezt vetették szemére az Ady Társaság alapítói. „Azt sem tagadhatja le Emőd Tamás, hogy ha nem is uszított a háborúra, de kultuszt csinált neki, kisminkelte, görögtűzbe állította”27 – hangzik Zsolt Béla vádja.
A háború után Emőd megpróbált visszatérni a magyar Helikonra, született is egypár szép vers tolla nyomán, de részben múltja, részben az operettsikerek árnyékában kiesett az irodalom fősodrából. Ő úgy érezte, hogy „letaszigálták a szent magyar Helikonról”, holott ő maga csúszott le onnan. Mentségére szolgáljon, hogy egyszer őszintén szembenézett önmagával és bevallotta: „S a pirosra kikent-fent / sarki sikernek kellett / víg kuplerek szavára / ráznom a rímes rongyot.” A Múzsát már régi szeretőjének nevezte (A régi szeretőmnek). Nem kétséges, Emőd Tamás költészetének megrekedését, hanyatlását a háború okozta.
Szélesebb perspektívából nézve A Holnap gárdája – egyesek megingása ellenére – megállta az emberség próbáját, hiszen az úgynevezett „második reformnemzedék” soraiban az arányokat tekintve több volt a megzavarodott vagy „kettős kötődésű” intellektuel, ami voltaképpen nem csoda. „Istenem, a háború első hetei! Akkor még alig akadt köztünk olyan nagyokos, akit meg ne csapott volna a menetszázados, virágos mámor” – emlékezik Tóth Árpád.28 Más lapra tartozik, hogy a fokozódó nemzeti veszélyeztetettség – amelyet nem kis mértékben a vezető magyar politikusok idéztek elő – sok íróban felerősítette az ország integritásáért való aggodalmat, a hazafias érzést, mely egyes esetekben a sovinizmusig fokozódott, és háttérbe szorította a szociális és demokratikus gondolatot.  

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu