Kulturális folyóirat és portál

2017. január 4 | Tóth Ágnes | Irodalom

A helyzet komoly

Húsz perce állok a megállóban és tűröm, hogy kitartóan áztasson az eső. A 2-es villamos előtt valaki görcsöt köthetett a sínre, gyalog vágok hát neki a nyugati városrésznek. A lebontott házak háborús emlékeket idéző törmelékei szörnyetegeknek álcázzák magukat. A széttrancsírozott járda helyét bokáig érő sár és esővíz tölti meg. Kénytelen vagyok benne caplatni, mert nem hoztam magammal gumicsónakot. Úgy tűnik, soha nem fog felépülni az új kereskedelmi központ.
Az autók felvillanó reflektorfényében időnként bemérem a mocsarat, aztán mégis a legrosszabb helyre lépek. Néha derékig felcsap a víz, amikor egy-egy őrülten tépő kocsi elhajt mellettem. Kezd elborulni az agyam, de egy apró, öt év körüli fiúcska szalad utánam és erősen belém kapaszkodik.
– Egyenesen előre mész? – kérdi.
– Igen – felelem.
– Akkor menjünk együtt, mert félek. Ezekben a romos házakban csavargók laknak. Ha észrevesznek, előugranak, elvágják a torkunkat és elásnak a romok alá.
– Menj már – mondom –, ne beszélj zöldségeket. Nincs nekünk annyi pénzünk, amiért megtámadnának. Egy szó sem igaz az egészből.
– De igaz, már történt hasonló eset. Mondta anyukám.
– Akkor miért enged ki egyedül ebben a sötétben?
– Elküldött a nagynénémhez.
– Nem volt más, akit küldjön? Nincs nagyobb testvéred?
– De van. Három fiú és két lány. De az egyik kurva. Nem is jár haza.
Hm. Kezdem felfogni a helyzet komolyságát, s miközben átemelem lepkesúlyú kis testét egy pocsolya felett, megkérdem:

– Kapsz te enni rendesen?
– Kapok – jön a határozott válasz.
– Ki ad neked enni?
– Anyukám.
– Dolgozik?
– Nem. Csak apukám dolgozik, de nagyon haragszunk rá. Tudod, mindig elissza a pénzt és verekszik.
Mindezt komolyan, felelősségteljesen közli. Hangja rekedtes, mégis gyermekien ártatlan.
– Hogy hívnak? – hajolok le hozzá, és bekukkantok a vékony, szürke kapucni alá. Arcocskájából két nagy sötét szem néz rám őszinte bizalommal.
– Fürtöcskének – mondja –, de sietek, mert ott a kapunk – és a túloldalra mutat, a kaszárnya vége felé.
– Várj, adok valamit.
Kiveszek a pénztárcámból egy kenyérre valót és a kezébe nyomom. Nem tiltakozik, de nem is örül, csak éppen tudomásul veszi, aztán lábszárközépig gázolva a tócsákban, átvág a túloldalra, öregesen, vékonyka vállán a családi gondokkal, de az otthon közelségétől immár magabiztosan. Hirtelen megfordul és utánam kiált:

– Ha máskor is egyedül jársz erre, kopogj be hozzánk, majd én elkísérlek, hogy ne félj a sötétben a romok között!

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu