Kulturális folyóirat és portál

2012. január 27 | Bene Zoltán | Irodalom

A hegymászók

Talán már említettem korábban is, ami viszont cáfolhatatlanul bizonyítja kijelentésem igazságát, hogy a mi falunk nem a vendégszeretetéről híres. Sőt. Be kell vallanom, hogy a mi falunk az égegyadtavilágon semmiről sem híres. Hírünk-nevünk megreked a helységnévtáblánál, s egy centiméterrel sem szárnyal tovább – ez azonban egy jottányit sem tántorít el bennünket önmagunktól, mivel bennünket éppen annyira nem izgat, mi történik másutt, amennyire másokat nem hoz lázba a mi létezésünk.

Úgy emlékszem, azt sem hallgattam el más alkalmakkor, hogy meglehetősen jól élünk. Gyakorlatilag mindenünk megvan. A magyarázat erre éppolyan egyszerű, amennyire különös: valamikor réges-régen alapítványt hozott létre értünk valaki. Ennek az alapítványnak köszönhető, hogy nem csak mi, de még az unokáink is különösebb megerőltetés nélkül, könnyedén fognak boldogulni kis világunkban. Beszélik bölcs öregek, hogy egy óriás tette ezt a szívességet az őseinknek, nekünk és utódainknak. Egy óriás, aki hajdanában a hegyeinkben kószált. Így tartja a fáma, hát minden bizonnyal így is történt – bár manapság már hegyeink sincsenek. Oly sok minden veszett oda…

Mindennek ellenére (vagy éppen ezért) a mi falunkban számos izgalmas dolog, köztük még egy komplett, felkészült hegymászó csapat is akad! Hilari a vezetője. Ennek azonban története is van, természetesen. El is mesélhetem éppen, ha kedvem tartja…

Az úgy volt, hogy egy tavaszi napon a bíró meg a harmonikás tanácsnok együtt támasztották a pultot a faluvégi kurta kocsmában. Utóbbi veje, a néhány esztendeje közöttünk ragadt nyalka legény ugyancsak velük tartott. Szorgosan emelgették a poharat a szájukhoz. A televízióban természetfilmet vetítettek éppen, égbenyúló hegyeket, havas csúcsokat és hosszú szőrű barmokat mutattak, meg az ég világoskék háttere előtt kitárt szárnnyal lebegő fekete-fehér keselyűket.

– Az, ami ott legel, az egy takin – szólalt meg egy hang a sarokban.
– Hol, te? – bődült el a faluvégi kurta korcsmáros, és a szeme szabályos alakú, cikcakkos villámokat szórt, hogy Zeusz is megirigyelhette volna (mondják, az valami görög varázsló volt régen). Attól bőszült fel ilyen nagyon szegény pára, hogy az említett jeles vendégek jelenlétében ekkora ostobaságokat mer beszélni valamelyik törzsvendége. (A faluvégi kurta kocsmát javarészt törzsvendégek látogatják, méghozzá négy osztályra tagozódva: a kocsmatöltelékek és a kártyázók, a sakkozók, valamint a dámajáték rabjai.) Ha a faluvégi kurta korcsmáros látta volna, melyik anyaszomorító hadovált ekkora égbekiáltó hülyeséget, menten öt-hat vaskos rubrikát húzott volna a neve mögé a füzetébe, amelyikben a tartozásokat vezette. Csakhogy éppenséggel látni nem látta, ki szólt, tudniillik kitakarta a harmonikás tanácsnok széles ábrázata. Hallani ellenben újfent hallhatta, hogy:

– Ott, a Himalája oldalain, azokon a réteken. Ott az egy takin.
A faluvégi kurta korcsmáros hörgött a méregtől:
– Mi, te?!
– Takin. Mondom. Vagyis a Budorcas taxicolor. Azaz a párosujjú patások rendjébe, a tülökszarvúak családjába és a kecskefélék alcsaládjába tartozó emlősállat. Ha magyarul akarnám mondani, talán ökörgazellának nevezném…
– Az a bumfordi, kisebbecske tehén-forma jószág, azzal a fura orral, amiről most váltott át a kamera a havas csúcsokra? – kérdezte érdeklődve a nyalka legény, a harmonikás tanácsnok veje.
– Éppen az! – helyeselt a takin ismerője, aki időközben felállt a székéről és hanyag eleganciával a pultnak dőlt. Kezében sörösüveget tartott, a fizimiskája borostás volt, a haja ellenben kócos.
– Ki maga? – érdeklődött a bíró.
– Hegymászó vagyok, gyerekkoromban kerültem el ebből a faluból. Egy órája érkeztem vissza. A nevem Hilari. Az meg ott egy takin, nekem aztán elhiheti!
– Evett is tán olyat? – vonta fel a szemöldökét a bíró, diszkrét kézmozdulattal leintve a faluvégi kurta korcsmárost, akit a guta és egy újabb üvöltés kerülgetett.
– Azt azért nem – vonta meg a vállát Hilari. – Csak a jak tejét ittam. Az igen zsíros tej, aki abból iszik tíz kortyot, két napig nem éhes.
– Elmegy maga a… – legyintett a harmonikás tanácsnok. Közben arra gondolt, mennyivel többet érne, ha itt lenne a hangszere és azzal szórakoztatná a népeket! Nem kellene ezt a sok kamuflázst hallgatniuk.
– Nyugodtan hihetnek nekem – biggyesztette le az ajkát Hilari. – De ha nem akarnak, nekem úgy is megfelel.
– Ez a film a Himalájáról szól – tudálékoskodott a bíró.
– De úgy ám! – toldotta meg a faluvégi kurta korcsmáros vészt jóslóan, minden önuralmát összeszedve.
– Pontosan arról – nevetett Hilari. – Ott másztam a serpákkal.
– A cserpákkal a maltert szokás meregetni, te tulok! – hangzott valahonnan a faluvégi kurta kocsma mélyéről egy borízű hang.
– Azzal igen, nem is vitás – helyeselt Hilari. – A serpa azonban egy nép Indiában, Nepálban és Bhutánban – itt rövid szünetet tartott, majd hozzátette:
– És Bhutánnak semmi köze a propán-butánhoz, ne is próbálkozzatok!A bíró hümmögött.
– Bhután egy ország India és Kína között – szúrta közbe a nyalka legény, a harmonikás tanácsnok veje.

No, ennek is kinyílt a csipája, vélekedett a harmonikás tanácsnok, roszszalló pillantásokat vetve lánya férjére.

– Úgy igaz! – kiáltotta diadalittasan Hilari. – Amint az is színtiszta igazság, hogy abban az államban is élnek serpák, ezek a hegyi népek, akikkel én a Himalája több csúcsát megmásztam.
– Mer’ több is van neki?
– Számos! A legmagasabb a Csomolungma, vagyis a Mount Everest, csaknem kilenc kilométer. Egészen pontosan nyolcezer-nyolcszáznegyvennyolc. Ha figyeltük volna a filmet, biztos elmondták volna. Edmund Hillary és Tenzing Norgay mászták meg először. Előbbi új-zélandi, utóbbi serpa.

A bíró ravaszul elvigyorodott:
– Eszerint te egy új-zélandi vagy?
– Akár az is lehetnék, éltem ott kevés ideig – vonta meg a vállát Hilari. – De én idevaló vagyok. Itt születtem, mondtam, ezért nem lehetek új-zélandi. Még akkor se, ha éltem ott, mondom. Engem csak a nagy előd iránti tiszteletből neveznek Hilarinak.
– A serpák?
– Például.

A bíró sóhajtott. A faluvégi kurta korcsmáros a fejét vakarta. A harmonikás tanácsnok az ujjaival dobolt a pulton, mintha a hangszere billentyűzetén matatna. A nyalka legény szemében huncut fény csillant:

– Hát alakítsunk hegymászó klubot! – hozakodott elő az ötlettel. – Gyakorolni ott a torony, aminek a tetejébe még soha senki nem jutott fel, de mindenkit érdekel, milyen lehet az a fantasztikus kilátás, ami onnét nyílik!
– A tetőről a kilátás lélegzetelállítóan gyönyörű – jelentette ki a bíró.
– Vándor cigányok mutogatnak olykor fényképeket, amelyekről állítják, hogy a torony tetejéről készültek, ezek azonban elmosódottak. Alig silabizálható ki rajtuk a táj, s ami kivehető, az sem azonosítható egyértelműen – sorolta a faluvégi kurta korcsmáros, immáron többé-kevésbé megnyugodva. Már kíváncsian, sőt: bizakodva tekintett a jövőbe.
– Felőlem – egyezett bele Hilari. – Ha lesznek jelentkezők, én oktathatok. Még akár egy tornyon is. Hogy mennyire lesz sikeres a dolog, az elsősorban attól a bizonyos toronytól függ, persze. Meg a vállalkozóktól…

A bíró megsimogatta az állát.
– Pénzt kérnél-e érte? – tudak

olta óvatosan.
Hilari megvetően legyintett. Ennyiben maradtak.

Hát, így alakult meg a hegymászó csapatunk. Én is tagja vagyok kezdettől. A torony falán kívülről négy és fél méterig jutottam eddig. Van köztünk, aki hétig. Ő a Hétméteres, mivel a kézilabdameccseken is ő dobja a büntetőket, lévén a hegymászócsapat kiegészítő tevékenysége a kézilabda. Abban is jók vagyunk. Az idén benevezünk a megyei bajnokságra. De csak azért, mert hegyei bajnokság erre mifelénk nincsen…

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu