Kulturális folyóirat és portál

2012. október 22 | Balázs F. Attila | Irodalom

A fény

Casanova a könyvtárszoba fülledt levegőjében Senecát olvasott. Köszvényes lábait kényelmes pózban a pamlagra helyezte, nekidőlt a párnának, melyet karosszékére készített a gondozására rendelt kövér szobalány, aki időközönként megjelent, hideg teát, aludttejet hozott egy nagy porceláncsészében, huncut mosollyal, amit C. jól ismert, időnként megkérdezte, hogy van-e valamilyen kívánsága az úrnak. Valamikor Casanovában azonnal beindult az érzéki motor és olyan sármos fesztelenséggel vitte ágyba a flörtölő kis és nagyasszonyokat, amelyről évek múltán is kipirulva és szívdobogva meséltek a nők. Egy ideje a megöregedett Casanova a könyvtárban fellelhető bölcsek műveiben a halálról olvasott. Mielőtt Senecát levette volna a polcról, Epikuroszt olvasott, sűrűn jegyzetelve. Többször feltette magában a kérdést, kinek-minek jegyzetel, hisz bármikor elhagyhatja testét és vendéglátójának hajlékát a lelke, de a megszokás felülkerekedett időszakos gyengeségén, és rótta tovább a cifra betűket. Amikor bejött a lány, Casanova felnézett a könyvből, és hagyta, hogy tekintete végigkísérje minden mozdulatát. Az megigazította fekhelyét, megpaskolta a párnát, kicserélte az ivóvizes kancsót az ágy melletti szekrénykén. Casanova letette a könyvet egyik jegyzete mellé, amelyen ez állt:  „amikor mi vagyunk, a halál nincsen, és amikor a halál megérkezik, akkor mi már nem vagyunk” és alatta: „A legtöbben nyomorultul hányódnak a halálfélelem és az élet gyötrelmei között, élni nem akarnak, meghalni nem tudnak. Tedd hát kellemessé életedet: tégy le minden miatta érzett gondot. Semmi jó nem ad örömöt annak, aki birtokolja, csak ha lelkét előkészíti a jó elvesztésére – márpedig semmit nem oly könnyű elveszíteni, mint azt, amire nem lehet többé vágyakozni, ha már elvesztettük.” Casanova elmosolyodott és a lány felé fordult. Az felemelve szemöldökét, várakozva nézett vissza az idős férfi véreres szemébe, mely már rég elvesztette azt a fényét, mely valaha úgy vonzotta és annyira megzavarta a női tekinteteket, mint gyertya fénye a bogarakat. Casanova nézte egy ideig a lányt, aztán látva, hogy nem tágít, várva, hogy megszólaljon, helyet mutatott neki maga mellett. Huncut mosollyal, farát riszálva ment a férfi által felkínált székhez, és belehuppant. Folytatódott a szemjáték most már felszabadultabban és szélesebb mosollyal.

– Milyen volt a napod? – szólalt meg nagysokára Casanova, miközben tekintete picit komolyabbra váltott. A lány, mint akinek a szája előtt felhúzzák a zsilipet, hadarva mesélni kezdett. Az időjárásról, a szolgák viselt dolgairól, a konyhán történtekről, a lovászfiú bátortalan udvarlásáról, a komornyik által rajtakapott középső lányról, aki az énektanárával csókolózott. Casanova jókedvűen hallgatta a beszámolót, a pletykák többségéről már értesült másoktól, de nem szakította félbe. Nézte a lányt és eszébe jutottak azok az olvasmányok, amelyek egy ideje foglalkoztatták. Nem érzett szomorúságot, sem félelmet, sem megbánást, sem elégedettséget. Csak valami megmagyarázhatatlan nyugalmat, a beletörődéshez, a megnyugváshoz hasonlót, és olyan elszántságot, amelyet a biztos halálba induló harcos érezhet. Próbálta értelmezni állapotát, azzal a figyelemmel, amellyel mindig is tanulmányozta önmagát, tetteit, vágyait, gondolatait, kudarcait, sikereit.  Valaha ilyen helyzetekben felajzott volt, várakozó, türelmetlen, szemérmetlen és kihívó. Miért koptak ki belőle ezek a dolgok? Miért tud ilyen passzív türelemmel hallgatni egy leányzót, mintha nevelő, vagy hitoktató lenne. Miért nem pezsdül fel a vére, miért nem tesz pajzán megjegyzéseket, miért nem sugdos malacságokat, miért nem érinti, miért nem rohanja le, mint annyiszor, a legmagasabb fokozatra állított élete során. És ő, aki mindig talált magyarázatot, érvet, önigazolást, összefüggést mindenre, most nem csak hogy nem értette helyzetét, de igazán nem is akarta megérteni. Nézte a lányt és már nem jutott el tudatáig a mondandója. Nem vette észre azt sem, amikor abbahagyta a mondókáját. Arra eszmélt, hogy csend van, és ő csak nézi a meglepődött arcot, és próbálja összebogozni az elszakadt fonalat. Zavarhoz hasonló fáradtságot érzett, szeretett volna egyedül maradni, de nem akarta megbántani az együgyű lánykát. Az érkezése előtt olvasott mondatok jutottak eszébe, azon kapta magát, hogy hangosan mormolja: „Tedd rá kezed a mára, és kevésbé fogsz függeni a holnaptól. Míg késlekedünk, elfut az élet. Minden a másé, csak az idő a miénk”.  Nézte a kissé megzavarodott lányt, mintha neki mondaná, pedig csak próbálta értelmezni. Az néhány bizonytalan mozdulat után felállt, és a férfihoz lépett, két kezébe fogva az arcát.

– Minden rendben, uram?

– Igen.

– Olyan szomorúnak tűnik, előbb még mosolygott.

A férfi nem válaszolt, a lány tenyere égette arcát. Hagyta, hogy mellére húzza. Nem a férfi izgalma erősödött benne, hanem az oltalomra, szeretetre vágyó gyermek ragaszkodása. A lány hatalmas mellei között sosem tapasztalt nyugalmat érzett. A lány finom mozdulatokkal masszírozni kezdte a nyakát, majd a hátát. Casanova egyre jobban érezte magát, jobban hozzásimult a lányhoz, magába szippantva testének édeskés illatát. A lány kezei továbbvándoroltak a testrészein, letérdelt a férfi elé, és combjait kezdte masszírozni, majd térdét, lábszárát, aztán lassan, csiklandósan újra felcsúsztak kezei Casanova combjára és megállapodtak ágyékánál. Felnézett a férfi szemébe, mintha bátorítást várna, majd ujjai finoman újra játszadozni kezdtek, megkeresve és kilazítva a nadrág azon részeit, amelyek a derékon tartják a ruhadarabot. Casanova behunyta a szemét, ez olyan pillanat volt, amely rozsdás lakatot nyitott meg. A lány kihámozta a szövet gyűrődéseiből a férfi tagját, amelyről az sosem tudta, hogy az övé, vagy a boldoggá tett nőké, hisz olyan kapocs volt, amely a kéj idején elválaszthatatlanul egybekötötte a szerelmeseket. A becézésből több jutott neki, mint a test összes többi részének. Ezúttal sem volt másként. Kezdetben a kezével, majd az ajkaival, nyelvével kényeztette a férfi testrészét, amely hosszú idő óta először úgy kelt életre, mint a hőskorban. A lány hirtelen felállt, és megfogva a férfi két kezét, felhúzta, és az ágy felé vonszolta. Casanova aprózta lépteit, mert nadrágja lecsúszott bokájára. Az ágyhoz érve a lány letépte a férfi minden ruhadarabját, majd maga is kibújt ruháiból. Casanova nézte vastag combjait, domborodó hasát, sűrű szőrzettel borított szeméremdombját, hatalmas lefittyenő melleit. Továbbra is a lány kezdeményezett, gyakorlott mozdulattal ült bele a férfi félmerev hímtagjába, és először lassan, majd egyre gyorsabban mozgott, teljes súlyával ránehezedve a nehezen lélegző férfira. Casanova kezdetben megközelítően úgy élte át az élményeket, mint fiatal korában, aztán már szinte külső szemlélőként várta az aktus végét. A végső rohamban a lány elvesztette önuralmát, sikongva rádőlt a riadt férfira, erősen szorítva vállát, melleit úgy rászorította arcára, hogy az sem elfordítani, sem szólni, sem lélegzeni nem tudott.

A lány mindebből semmit sem vett észre, azt sem, hogy a szerencsétlen kezeivel jelezni próbál, teste megfeszül, majd kétségbeesetten rángatózik, végül elcsendesül és elernyed. Ha észrevette volna, akkor sem gondolt volna semmi rosszra, hisz ezek a gesztusok, mozdulatok, reakciók az aktus velejárói.

C. úgy lépett a fénybe, hogy nem érzékelte a határt közte és a színorgia között. A fényt érzékelte önmagában is, részévé vált, jelenvalóvá benne, az eggyé válás tökéletességét ismerte meg. Addig nem tapasztalt súlytalanságban lebegett, sem fent, sem lent, sem bent, sem kint nem létezett már, a testet, mint elviselhetetlenül nehéz terhet, maga mögött hagyta, és nem kívánt visszanézni. A volt végérvényesen megszűnt, és az állandó jelenben még volt tudatának egy utolsó felvillanása, amely visszautalt a múltra: tudatosult benne, hogy azt az örömet éli meg, amelyet hiába keresett a szerelmek sorozatában, a legrafináltabb aktusban, a legintenzívebb orgazmusban sem találta meg soha.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu