Kulturális folyóirat és portál

2020. április 8 | Pels Endre | Irodalom

A döntés hatalma

Feltételezem, most mindenki élete erről a különös formájú, 50-200 nanométer átmérőjű vírusról szól, amit valamikor elneveztek koronának, bár számomra inkább hasonlít egy tengeri sünre, csak arról persze több ismeretünk van, vagy már erről is túl sok? Nem célom meghatározni. Mégis tény, hogy ez a valami mindennapjaink szerves része, kimozdít szilárdan bebetonozott komfortzónánkból, megingatja, vagy megerősíti hitünket, újragondolásra ítéli értékrendszerünket és megrendíti biztosnak vélt létezésünk alapjait.

A következő sorokban nem célom elbagatellizálni a helyzet súlyosságát, mégis álljunk meg egy pillanatra, kérjünk kölcsön egy lágy, tavaszi felhőt szüleink kedvenc költőjétől, és üldögélve rajta tekintsünk le mindennapjainkra. Adjunk magunknak egy esélyt, hogy eldönthessük, milyen emberi és emberiség által megteremtett játszmákba vettünk részt már eddig, és ezután is. Mert bizony valóban létezik a döntés hatalma. Itt gyorsan megjegyezném, hogy ez nem a 777-es blog bejegyzéséből egy gondolat, bár akár az is lehetne, mert miután láblógatva, sírva-vigadva végigtekintünk aktuális életünk filmkockáin, és számba vesszük karanténos, vírusos, járványos, spájzolós, online oktatásos, home office-os, kutyasétáltatós mindennapjainkat, rádöbbenünk, hogy valóban csak mi döntjük el most, hogy néhány hónap múlva milyen elmeállapotban kerülünk ki ebből a helyzetből.

Kezdjük talán a ténnyel, hogy végre van időnk töprengeni, morfondírozni, agyalni, rágódni, merengeni, püffögni (remélem, jutott minden korosztálynak egy ige) különböző feltételezéseken a vírus eredetéről, alakulásáról, és még az is elképzelhető, hogy már tavaly is létezett, sőt még annál is valószínűbb, hogy ezt már megjósolta Nostradamus, de mindenképp 40 évvel ezelőtt megírtFeltételezem, most mindenki élete erről a különös formájú, 50-200 nanométer átmérőjű vírusról szól, amit valamikor elneveztek koronának, bár számomra inkább hasonlít egy tengeri sünre, csak arról persze több ismeretünk van, vagy már erről is túl sok? Nem célom meghatározni. Mégis tény, hogy ez a valami mindennapjaink szerves része, kimozdít szilárdan bebetonozott komfortzónánkból, megingatja, vagy megerősíti hitünket, újragondolásra ítéli értékrendszerünket és megrendíti biztosnak vélt létezésünk alapjait.

A következő sorokban nem célom elbagatellizálni a helyzet súlyosságát, mégis álljunk meg egy pillanatra, kérjünk kölcsön egy lágy, tavaszi felhőt szüleink kedvenc költőjétől, és üldögélve rajta tekintsünk le mindennapjainkra. Adjunk magunknak egy esélyt, hogy eldönthessük, milyen emberi és emberiség által megteremtett játszmákba vettünk részt már eddig, és ezután is. Mert bizony valóban létezik a döntés hatalma. Itt gyorsan megjegyezném, hogy ez nem a 777-es blog bejegyzéséből egy gondolat, bár akár az is lehetne, mert miután láblógatva, sírva-vigadva végigtekintünk aktuális életünk filmkockáin, és számba vesszük karanténos, vírusos, járványos, spájzolós, online oktatásos, home office-os, kutyasétáltatós mindennapjainkat, rádöbbenünk, hogy valóban csak mi döntjük el most, hogy néhány hónap múlva milyen elmeállapotban kerülünk ki ebből a helyzetből.

Kezdjük talán a ténnyel, hogy végre van időnk töprengeni, morfondírozni, agyalni, rágódni, merengeni, püffögni (remélem, jutott minden korosztálynak egy ige) különböző feltételezéseken a vírus eredetéről, alakulásáról, és még az is elképzelhető, hogy már tavaly is létezett, sőt még annál is valószínűbb, hogy ezt már megjósolta Nostradamus, de mindenképp 40 évvel ezelőtt megírta Dean Koontz regényében. Terjedésének útvonalát tekintve pedig ne ignoráljuk lehetőségeink közül a valós és mesebeli állatvilág szereplőit, a sasokat, medvéket és sárkányokat, akik a szivárvány minden színeiben játszó égbolton utaznak, és bárhova eljutnak.

Február

Még csak Kínában volt két hónappal ezelőtt a vírus, de lelkesen kétségbeesett dolgozóink már akkor elkezdték szelektíven hallgatni a rémhíreket, miszerint csak idő kérdése és hozzánk is eljut ez a „várva várt idegen”. S bár akkor még sokan voltunk, akik csak mosolyogva legyintettünk, hisz burjánzott itt már több járvány is a környéken az elmúlt években, de a csalánba a ménkű közmondásunk eddig mindig hatásosnak bizonyult. Természetesen, Ők, akik időben felfedezték a valóságot, komolytalannak tituláltak minket, a szkeptikusok csoportját, mert azért csak felháborító volt, hogy nem pánikoltunk be időben, nem kezeltük kellő félelemmel, szorongással és felnőttekhez méltó aggodalommal az alakuló világvégi helyzetet. Ha azonban mégis beálltunk volna időben a többség sorába, mi egyesek, akkor most nem volna mindenkinek elegendő élesztő, liszt, konzerv, olaj és miegyéb a spájzban. Merthogy mi emberek, tényleg nem vagyunk egyformák! Viszonylag hamar sikerült rétegződnie a társadalomnak, és így kialakultak a pánikolósak, a szkeptikusok, a nevetősök, de legtöbbjük a szorgos hangyák csoportjába kerültek. Ők lettek azok, akik mindent felvásároltak, természetesen csak abból az ösztönös családfői indíttatásból, hogy nehogy éhen haljon a vírus minden leendő áldozata mire ideér.

Március

A spájzolás sikeres volt, s míg a női családfők begyűjtötték a kellőnél is több eledelt meghatározatlan időre, de mégis, hozzávetőlegesen egy hónapra, addig a beosztott férfiak tolták a kocsit, vagy kocsikat. Így történt, hogy 2 paradicsomkonzervből lett 20, az elégedetlen férj pedig kifejthette mogorva, pimasz megjegyzését az előrelátó asszony tevékenységével szemben, miszerint „egy hónapig, csak paradicsompasztát fognak enni”. A helyzet kívánta volna a választ, hogy „Hajnalkám, te ezt nem tudhatod!”, de ez nem a Família KFT, és nem is Hajnalka…

Kihívások, értelmezések és tévhitek

Telnek a napok, a hetek és felhőnkön üldögélve ma is láthatjuk, ha akarjuk, hogy legnagyobb kihívást járványos társadalmunk számára még mindig a sorban állás jelenti. Kosztolányi verscímét sokszor idézem, aktualizálva annak jelentését, miszerint a csík előttem, csík utánam lényege, hogy minél több vásárló betömörüljön a két sárga vonal közé. Természetesen ez is az oktatási rendszer hibája, elvégre azok a fránya pedagógusok nem tanítják meg a gyereket – aki majd egyszer elhivatott lesz, hogy megtanítsa szüleit- a sárga vonal megfelelő használatára, és a távolság valódi fogalmára. Addig több- kevesebb türelemmel várunk mindannyian, és értékeljük a közösségben megélt felejthetetlen pillanatokat, mikor maszkon keresztül is az ember nyakába lihegnek, fújtatnak, szuszognak mély odaadással hódolva a betegség elkerülésének. Feleszmélünk, a szomorú valóságra, hogy nem tudunk megfelelően tüsszenteni és köhögni. Ismét bizonyítjuk, hogy minden csak értelmezés kérdése marad, és az inger hatására gyorsan fel kell emelni a maszkot, hogy ne szálljon vissza a vírus, ha már egyszer úgy dönt, hogy elhagyja a gazdatestet. Az egészségügyi szervezetek javallatára a pulóver karjába kell elrejteni mindent, ami nem a levegőbe való, s itt szó szerint mindent. Azon tévhitet is gyorsan meg kell említsük, miszerint ha a covid tüsszentés esetén 3 méter távolságra landol a földön, utána már nem száll vissza a levegőbe. Kihívás ez ám a javából egyeseknek, de azért megkönnyebbülést is jelent mindenki számára, ellentétben azon váratlan felfedezéssel, hogy a kézszárító levegője nem pusztítja el a vírust, pedig milyen jó lett volna, ha továbbra is sűrűbben moshattak volna egyesek kezet a hipermarketekben. További aggodalomra ad okot azon tény is, hogy a meleg víz sem öli meg a vírust, így a vízforralók is visszakerülhettek a polcokra.

S ugyan mit tehetnénk még ennyi próbálkozás után, mi, szegény megterhelt állampolgárok? Szomorúan vesszük tudomásul, hogy kicsi mozgó csomagok már nem érkeznek Kínából, a szúnyogok, akik mindig mindenért hibásak, még alszanak, így hát maradtak a jófajta poénok, kínrímek és kínviccek, melyeken már nem tudjuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. Követhetetlenné váltak a napról napra növekvő rendeletek, mert mostanában még néggyel fekszünk, de már hattal kelünk.

Mindennapok

A legkatasztrofálisabb tény azonban, hogy a járvány még mindig nem ért ide, s biztos, hogy még nem múlt el, még biztosabb, hogy már nem tudjuk, mit várjunk, ugyanis hetek óta csak az elején vagyunk. A megelőző intézkedések elfogadhatóak, mégis elviselhetetlenek. Nem járunk munkába, többen, mint hárman egymás mellett nem tartózkodunk, a legváltozatosabb nyilatkozatokat kitöltve visszük le önmagunkat és háziállatainkat a friss levegőre. Persze egész nap ott van a gyerek, akit már imádkozni is megtanítunk, mert ki tudja, milyen idők jönnek ránk, de játszunk is vele iskolásdit, hisz végre mi is modernek lettünk és van igazi online ovi-suli, az iskola másként hetében pedig ellátogathatunk Zsákos Frodó virtuális erdejébe. Nem elhanyagolandó, a tény, hogy számítástechnikai boltjaink nem zártak be a ruhás üzletekkel együtt, elvégre ezek a fránya telefonok és gépek nem bírják az online oktatás kihívásait, tehát folyamatosan be kell újítani néhány eszközt.

Végre kipróbálhatjuk a home office fogalmát, megtapasztalhatjuk az otthonról dolgozó türelmes, fejhallgatós férj kommunikációját a képernyőn mosolygó, mindig fitt, pizsamás, kávésbögrés titkárnővel. És ne legyünk szexisták, az igazi nő fogalma is előtérbe kerül, aki bátor időutazóként újra megtanul gyantázni, festeni, cicanadrágban aerobikozni, és nem hanyagolja el a napi öröm- és mentális akciótervet. A végére maradt a hab a tortán, vagy a pont az i betűn. Örökzöld, örökmozgó 65 év feletti (s ez fontos tényező) szüleink, akik botra támaszkodva mennek leülni a padra, hogy legalább napfényhez és levegőhöz jussanak a városi dzsungelben, majd ugyanazzal a bottal a lábuk között szaladnak fel, mikor közeledik a rendőrautó, hogy múltidéző hangos bemondójával emlékeztessen mindenkit az otthonmaradásra. Előkerülnek a társasjátékok, römi, sakk, Piticot, Marokkó, jenga, activity és scrabble. S ha már szókirakó, akkor megjelennek az új kifejezések is: covid, covidék, covidióta és covidianizmus, s bár még idegenkedünk használatuktól, mégis elfogadjuk létezésüket, elvégre új életmód, új szókincs.

Így töltik ki életünket ezek az apró eseménymorzsák, melyekből összerakjuk karanténos mindennapjainkat. S néha úgy érezzük, hiába minden erőfeszítés, mert már kipróbáltunk minden jógapózt, relaxációt, meditálást, ettünk, ittunk, olvastunk, írtunk, röptettünk postagalambot, számoltunk pénzt, és csináltuk, ami utána jön… de még mindig nincs vége!

És ez az a pillanat, amikor megszületnek a megváltást hozó mentőötletek!

“A” terv

Minden hétvégén négyszer énekeljük az ébredés dalát, hangosan, naplementekor, nyugat felé fordulva, mert ez a fajta összefogás mágikus erővel bír, elűzi a rossz szellemeket (jelen esetben a koronát).

“B” terv

Mert ha az A terv mégsem váltaná be teljes mértékben, a hozzáfűzött reményeket, akkor jöhet a jó öreg Dudu, a csodaerejű varázsló, akit csak fel kell ébreszteni százéves álmából, és küldetése szerint mindenkit meggyógyít. Persze nem kér érte cserébe semmit, csak lágy köszönetet csengő érmék formájában, hisz ő akkor bújt ki a barlangból, mikor már mindenki elbújt.

A döntés pedig még a mienk, mert itt még nincs vége…

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu