Kulturális folyóirat és portál

2012. október 16 | Péter I. Zoltán | Társadalom

A 19. század végi kolerajárvány a Nagyváradi Napló tudósításai alapján

1873 május havának derekán nagy kolerajárvány tört ki Nagyváradon, amely szeptember elejéig 1091 emberéletet követelt, a megbetegedett 1623 személy 67,3 százalékát. A szeptember 12-én közreadott polgármesteri jelentés már csak 244 ápolás alatt álló betegről tesz említést, akiknek nagy része ezt követően vélhetően meggyógyult, mert a járvány ekkor már csillapodott a városban. A továbbiakban a Nagyvárad napilap már nem számolt be újabb kolerás megbetegedésről. Felütötte a fejét ellenben a hideglelés, amely tulajdonképpen a váltóláznak akkor használt népies elnevezése volt.
Mielőtt még felidéznénk a megjelenésétől a megszűnéséig a kolerajárvány alakulását a Nagyvárad napilap korabeli sajtóhírei alapján, röviden összefoglaljuk, hogy mi is volt, és hogyan nyilvánult meg egykoron ez a súlyos, sok halálos áldozatot követelő betegség.
Az emberek a kórokozóval szennyezett víz, vagy élelmiszer útján fertőződhettek meg. A Vibrio cholerae baktériumok a vékonybél bélbolyhaiba jutva, a bélhámsejteket fertőzték meg. Hasmenéses tüneteket okoztak ezek a baktériumok az általuk termelt anyag (kolera toxin) bélhámsejtekbe jutása által.
A kórképre jellemző a rövid, néhány órás lappangás után bekövetkező, akár egy litert is meghaladó térfogatú, vizes székletürítés. Ez rövid idő (néhány óra) leforgása alatt több hasonló is követi. A széklettel történő hirtelen folyadékveszteség miatt kiszáradás, vérnyomásesés, akár eszméletvesztés is bekövetkezhet órákon belül is!
Az eredményes kezelés, mindenekelőtt a megfelelően nagy mennyiségű, és lehetőleg szájon keresztül történő folyadék-, só-, és cukorpótlás. A felgyógyulás gyorsítása érdekében, ma már tetraciklin antibiotikumokat szoktak adni. A megelőzésben régen is a megfelelő személyi higiénia játszotta a legfőbb szerepet.
A kolerának két fajtáját különböztetjük meg: az európai (cholera nostras) és az ázsiai (cholera asiatica) kolerát. Az európai kolera az ázsiaival ellentétben nem egész évben, csak a nyár második felében észlelhető. (http:// kolera. In Wikipedia) Nagyváradon 1873-ban sokkal korábban, május derekán jelent meg a kolera.

* A Nagyváradban a koleráról az első hír 1873. május 24-én jelent meg, de akkor még csak az országos helyzetről számoltak be, annak ellenére, hogy május 15-én Nagyváradon is felütötte a fejét ez a súlyos betegség.
Mindössze egy nap elteltével, megszületett a váradi kolera megbetegedésekről is az első hír: „Ismét koleraeset – már a harmadik – merült fel tegnapelőtt [május 23-án – sz. m.] városunkban. A Széles [ma Menumorut] utcában egy csizmadia mester kapta meg e csúnya betegséget, mely hivatalosan konstatáltatott tegnap. A beteg életéhez sok remény van.  Három fölmerült eset közül tehát kettő halálos kimenetelű volt. Ez azonban nem ok a rémületre, mivel az első eset importáltatott Pestről [későbbi hírek szerint Budáról, bár ennek nincs különösebb jelentősége – sz.m.]. A két utóbbi pedig e hó 10-iki árvíz által elöntött és egészségtelenné lett vidéken, oly egyéneknél merült fel, kik az árvízkor áthültek, s az elöntött iszapos, nedves szobákban laktak.” (1873. május 25.)
Kissé elbagatellizálta a helyzetet a cikk írója, amire öt nap elteltével rácáfolt az időközben megalakult kolerabizottság, amely ettől kezdve időszakonként jelentést tett közzé a napilapban a kolerajárvány alakulásáról.
„Hivatalos adatok szerint városunkban f. hó 15-től a mai napig [május 29-ig] 6 konstatirozott kolera eset – közte 4 halálos – merülvén fel, a kolera kór járvánnyá fajultnak tekinthető, mely körülményt midőn a bizottság köztudomására juttatta, siet komolyan felhívni a lakosságot, hogy a már előbb kiadott egészségügyi óv- és előintézkedéseket és rendeleteket főleg az árnyékszékek fertőtlenítését, emésztőgödrök időnkénti tisztíttatását, szemét és ganajoknak hetenkénti kihordatását s a folyókák tisztántartását eszközölni el ne mulassza; különösen figyelmébe ajánltatik a lakosságnak a múlt évi, november hóban a tanács által kibocsátott s az előzetes óvintézkedéseket követendő eljárás s orvoslási módot magában foglaló népszerű oktatás.
Végül megnyugtatásul tudatja a bizottság, hogy mindazon intézkedéseket, miket a járvány elfojtása megkíván, megtette, nevezetesen oly betegek ellátására, kiknek lakásaikon való ápolásra a helyszűke, vagy egyéb okokból a környezetre s így közvetve a lakosságra is veszéllyel járna – Várad-Velencén az ottani városházánál kolerakórházat rendezett be, hol is a betegek a kellő orvosi gyógykezelésben, ápolásban és élelmezésben fognak részesíttetni – továbbá elrendelte, hogy f. hó 10-én történt felhőszakadás alkalmával elöntött utcákon az iszap eltakaríttassék, a kutak kitisztittassanak, a kellő fertőtlenítések s egyéb szükséges orvos-rendőri intézkedések haladéktalanul megtétessenek.
Kelt a kolerabizottságnak Nagyváradon május hó 29-én, 1873. tartott ülésén. A kolerabizottság megbízásából Driva Ödön biz. jegyző.” (1873. május 30.)
„A kolera esetek napról-napra szaporodnak városunkban. Eddigelé már nyolc esetet konstatáltak orvosaink, mi minden esetre elég szám arra, hogy a csúnya nyavalyától ki-ki óvja magát. A nyolc eseten kívül fordultak elő esetek, melyekkel kolerint [az ázsiai kolerának enyhébb alakja – sz. m.] állapítottak meg az ahhoz értők. Eddigelé még a „hivatalos” lap nem vett tudomást róla, hogy városunkban is grasszál e veszedelmes járvány; nem jelentették volna talán be? Mi azon meggyőződésben vagyunk, hogy itt a titkolózásnak nincs helye. Sokkal tanácsosabb fölfedezni a bajt, hogy ezáltal mindenki elővigyázatra intessék.
Kolerabizottságunk, vagy az illető orvosok jobban teszik, ha napról napra kimutatják az esetet, mert tessék elhinni, hogy a titkolózás csak a mendemondáknak ad lábat s a képzelgés mindig hajlandó nagyobbnak festeni a bajt, mint amilyen valóban.” (1873. június 1.)
A következő hír már a kolerabizottságtól származott:
„Értesíttetik a közönség, miszerint a főorvos jelentése szerint újabban ismét két koleraeset fordult elő városunkban; egyik Kőfaragó [ma Nicolae Jiga], másik a Halász [ma Vasile Conta] utcán; a betegek orvosi ellátás alá vétettek; egyszersmint tudatja a bizottság miszerint a vészes helyeken a kutak és árnyékszékek kitisztittása elrendeltetett.” (1873. június 4.)
„Városi rendőrségünk utcáról utcára jár, hogy minden gazdát a tisztaságra figyelmeztessen. A buzgalom dícséretet érdemel most, mután városunkban itt-ott kezdi félelmes fejét felütögetni a kolerajárvány. Óhajtjuk, hogy rendőrségünk a legnagyobb eréllyel ügyeljen föl a tisztaságra mindenfelé, s ha kell, érzékeny büntetéssel szorítsa háziurainkat kötelességeik teljesítésére.” (1873. június 6.)
A kolerabizottság újabb jelentése:
„A kolerabizottság kötelességének tartja a közönség megnyugtatásául köztudatra hozni városi főorvos, Mayer Ágoston úrnak beadott hivatalos jelentéséből a járvány kezdete óta a mai napig felmerült kolerabetegüléseket, hogy így az elterjedt különféle és aggályra keltő mendemondának elejét vegye és a rémhíreket valódi értékükre szállítsa.
A folyó évi május hó 28-tól június 5-ig megbetegült 6 férfi, 6 nő és 7 gyermek, összesen 19 egyén. Ezekből láthatja a közönség, hogy bár ha a kolerabetegség járvánnyá fejlődött is, mindazonáltal még oly ijesztő mérvben nem uralkodik, mi félelemre adhatna okot, miért is midőn az alólírott bizottság a polgárságnak a nyugodt magatartást ajánlja figyelmébe, egyúttal el nem mulaszthatja újólag felhívni a lakhelyek szellőztetésére, az ürszékek fertőtlenítésére, s különösen az eddig követett rendes életmód folytatására, mint oly eszközökre, melyek legbiztosabban megóvnak mindenkit a kolerabetegségtől.” (1873. június 7.)
Úgy tűnik, hogy hiábavaló volt az emberek nyugtatgatása, a valós helyzet ismertetése, a félelem a járvány kiterjedésétől egyre fokozódott. Ez indokolhatta a velencei lakosok tiltakozását amiatt, hogy az ideiglenes járványkórházat az ő városrészükben állították fel:
„Tegnap délután Várad-Velencén valóságos népzendülés készült, s ha nincsenek az ottani ismeretes népemberek, az odaszállított kolerásoknak útját a nép vasvillával állja. A lakosok szenvedélyesen tiltakoztak a kolerás betegeknek más városrészekből ideszállíttatása ellen.
Megmagyarázhatatlan is azon intézkedés, hogy míg a művelt nép előtt a koleraeseteknek még a lapokbani közlését is titkolni szeretjük, addig a kolerabizottság a legszegényebb városrészben, ahol eddig koleraeset nem is fordult elő, iskolák, szeszgyárak, középületek tőszomszédságában és a legnépesebb, s legjártabb Kolozsvári [ma Clujului] utcán, orvosi segélytől lehetőleg legtávolabbra állítja a koleraházat, hogy oda a szánandó betegeket folytonos dörzsölés és rögtöni orvoslás helyett a tikkasztó melegben fél és háromnegyes óráig a legélénkebb utcákon végig – rémületére az egyszerű népnek – hurcolgatják, kiknek némelyike – mint tegnap is történt – a háromnegyed órai rázós szállítás közben lelkét kiadni kénytelen volt.” (1873. június 7.)
Egy hét elteltével az időszakos polgármesteri jelentésben a velenceiek tiltakozására azt a megoldást találták, hogy nem zárták be a velencei kolerás kórházat, de egy hasonlót nyitottak Újvárosban is. Előrelátó döntés volt, hiszen rövidesen egyre többen betegedtek meg a városban és az egyetlen ideiglenes velencei kórház a férőhelyek tekintetében elégtelen lett volna. E döntést közölte a Nagyvárad is:
„A kolerajárványról: Május 15-én Nagyvárad-Újvároson hatóságilag is konstatáltatott az első koleraeset egy Budáról hazaérkezett helybeli asszonynál. Az orvosok nézete szerint ezen koleraeset nem helyben fejlődött ki, hanem Budáról hurcoltatván ide: remélni lehetett, hogy az óvrendszabályok szigorú alkalmazása mellett a jelzett betegség nem fog elterjedni. De balsorsunk úgy akará, hogy két nappal későbben, május 18-án, itt helyben fejlődő koleraesettel kelljen találkoznunk Várad-Olasziban Nagy-Párizs [ma Mioritei] utcán. Ezt követte kevés napok alatt több eset; amiért is a kolerabizottság kimondotta, hogy a kolera járvány jelleget öltött magára. […] A velenceiek ellenállása miatt a Halász [ma Vasile Conta] utcában is berendeztek egy kolerakórházat Latky György ácsmester házában az újvárosi és olaszi lakosok számára, míg az előző kórház a váraljai és a várad-velencei lakosok számára.” (1873. június 14.)


A kolerabizottság június 20-i jelentése:
„A kolerabizottság tudomására juttatja a közönségnek, hogy a járvány kezdete, vagyis május 15-ik napja óta június hó 18-ik napjáig bezárólag 76 egyén betegedett meg, ezek közül meggyógyult 7 [9,2%], meghalt 56 [73,7%], gyógykezelés alatt maradt 13 [17,1%].
A kolera f. hó 12-ig alig pár eset kivételével Olasziban pusztított, azonban e naptól kezdve Újvároson is számos esetben mutatkozott, sőt már Velencén is fordult elő pár eset a legközelebbi napokban.
A járvány Olasziban nagy mérvben csökkent, mi leginkább azon odaadó buzgalomnak köszönhető, mellyel a város területén működő orovos urak a vészes utcák területeit naponta önként, minden díj nélkül feljárták s a betegeket orvosi segélyben részesítik, a fertőtlenítést s tisztasági intézkedéseket ellenőrizték s ezáltal a járvány elhatalmasodását meggátolták. […] Tájékoztatásul tudatja a bizottság, hogy a kolera leginkább a nyomorban sínlődő, s rosszul élelmezett, továbbá a mértéktelen s iszákos egyéneknél jelentkezett a legtöbb esetben, s azért nem volt gyógyítható, mert az illetők vagy hozzátartozóik a bajt, vagy annak előjelét, a hasmenést az orvos előtt eltitkolták.” (1873. június 21.)
A nyári kolerajárvány miatt állítólag megcsappant a Körös utca elején levő, a folyó bal partján gerendákkal elhatárolt Feldmann-féle uszoda közönsége. Ezt próbálták cáfolni a májusi zivatar utáni újranyitás alkalmából: „Akadnak oly különös gondolkozású egyének, kik azt híresztelik városszerte, hogy ily kolerás időben, minő a mostani, nem tanácsos hideg vízben fürödni, sőt hogy a hatóság meg is tiltotta volna! Mi nem tudunk erről semmit, nem is igaz s mint laikus merjük állítani, hogy a hideg víz ártalmas nem lehet, sőt az újabb orvosi tudomány minden betegségnél használja azt: hisz a kolerát jéggel gyógyítják!” (1873. június 24.)
A Körösben való fürdéstől függetlenül a megbetegedések száma egyre nőtt. Ezt közölte az újság is, miközben a hír pánikértékét azzal próbálták mérsékelni, hogy megírták azt is, hogy „a betegség kezd sokkal szelídebb lefolyást venni”. Vélhetően így is volt, ha a betegség kitörése óta a meghaltak arányát vizsgáljuk, ugyanis június 18-án ez még 73,7 százalék volt, de június 25-én már „csak” 66,9 százalék. Az említett cikk szerint:
„A kolera esetek napról napra szaporodnak városunkban. Újvároson, Váralján, Velencén majd minden utcában beköszöntött már e divatos betegség. Pár nap óta mutatkozik Olasziban a Kálvária [ma Dózsa György] utcán, Kút [ma Delavrancea – ha a Nagykút, illetve Olteniei – ha a Kiskút utcára gondolt a cikkíró] utcán; egyedül Velencén a kath. templomon felül és a Csillagvárosban nincs még idáig baj. Az eddigi esetek közül Újvárosra esik 61, Olaszira 64, Velencére és Váraljára 44 egyén. Naponta 10–12 megbetegedés jön elő, sőt volt olyan nap is már melyen 28 eset konstatáltatott. Jónak látjuk megjegyezni gyöngébb idegzetű olvasóink vigasztalására, hogy a betegség kezd sokkal szelídebb lefolyást venni, mint eleinte kezdte.” (1873. június 28.)

A kolerabizottság június 28-i jelentésében azt hangsúlyozták, hogy a betegségben ekkor már sokkal kevesebben halnak meg, mint korábban:
„A kolerabizottság tudomására juttatja a közönségnek, miszerint folyó évi június hó 18-i napján beteg maradt 13 egyén – e naptól folyó június hó 25-ik napjáig bezárólag megbetegedett 93 egyén. Az összes beteglátszám volt tehát ez idő alatt 106, ebből meggyógyult 12, meghalt 57, gyógykezelés alatt maradt 37. A járvány kezdete, vagyis május hó 15-ik napja óta megbetegedett 169 egyén, meggyógyult 19 [11,2%], meghalt 113 [66,9%], gyógykezelés alatt maradt 37 [21,9%].
Bár a járvány most már nagyobb kiterjedést vett is, mindazonáltal jelenleg szolídabb lefolyású mint az első hetekben, mennyiben a betegek jóval kevesebb százaléka hal meg most, mint előbb.” (1873. június 29.)
Lássuk, hogy valóban így is volt a közzétett számadatok alapján, ahogy azt a kolerabizottság állította? A fenti cikkben az olvasható, hogy június 18–25 között 93 személy betegedett meg, közülük 57-en haltak meg, ami 61,3 százalékot jelent. Ez az arány nem sokkal jobb a járvány kezdete óta összesen meghaltak százalékához (66,9%) viszonyítva.  De ha figyelembe vesszük a június 18 előttről életben maradt 13 személyt is, akik még nem gyógyultak meg, de meg sem haltak, akkor összesen106 beteg volt. Ha hozzájuk viszonyítjuk az 57 elhunyt beteget, akkor „mindössze” 53,8 százalékot kapunk, amely jóval kevesebb a járvány kezdete óta elhunytak arányánál, jelesül a 66,9 százaléknál!
„A tegnapelőtti felhőszakadás több mulató vasárnapi vendéget ért utól a Rhédey [ma Bălcescu] kertben, kik ott derekasan átáztak, dorbézolásukat tegnap éjjel is folytatták, minekután áthültek, s tegnap reggel közülök már 6 vitetett a kolerakórházba” – olvasható a Nagyvárad 1873. július 1-ji számában.
A kolerabizottság következő jelentésében már sokkal jobb híreket közölt, de konkrétumok nélkül, amit egy nappal később az egyik névtelen újságíró még meg is fejelt egy hírcikkel:
„A közönség megnyugtatásául tudatja a kolerabizottság, miszerint a megbetegedések száma a tegnapi és mai napon jelentékenyen csökkent, ami pedig a betegség lefolyását illeti, az szintén tetemesen szelidült, mennyiben a megbetegülők közül aránytalanul kevesebb hal most meg, mint a járvány kezdetén…” (1873. július 3.)
„A kolera szünni kezd, különösen intenzivitás tekintetében. Így tegnapelőtt [július 2-án sz.m.] Olasziban bejelentett 8 betegből a kolerakórház fáradhatatlan felügyelője dr. Schwartz Zsigmond városi tiszti úr hatot bocsátott el tegnap mint teljesen felgyógyultat.” (1873. július 4.)
A kolerabizottság július 5-i jelentése inkább a két kórház működésére fókuszált. A közölt adatok alapján ha összehasonlítjuk a két kórház „hatékonyságát”, Olasziban a beutaltak 33,9 százaléka hunyt el, míg ez az arány Velencén jóval nagyobb, 82,3 százalék volt!
„A közönség tájékoztatása céljából tudomásra juttatja a kolerabizottság, miszerint a várad-olaszi kolerakórházban június 8-ik napjától kezdve július hó 3-ik napjáig bezárólag felvétetett 59 beteg, ezek közül meggyógyult 20, meghalt 38, ápolás alatt maradt 1. Megjegyzendő, hogy a meghaltak közt 8 olyan volt, kik haldokolva vitettek a kórházba. Ez összes számból esik Olaszira 30, Újvárosra 29 személy.
A várad-velencei kolerakórházban június 5-től kezdve július 1-ig bezárólag felvétetett összesen 34 beteg; ezek közül meggyógyult 6. A meghaltak  [28-an lehettek, ha a további ápoltakról nem írtak – sz.m.] közt 10 olyan volt, kik haldokolva vitettek kórházba…” (1873. július 6.)

A polgármester egy újabb időszaki jelentése:
„Jelentésem tárgyainak sorát a közegészségügyi viszonyok vázlatával nyitom meg, fájdalommal értesítem a tekintetes törvényhatósági bizottságot, hogy az e téren május havában feltünt aggasztó jelenségek váratlan gyorsasággal fejlődtek, a lefoly június havi egészségügyi állapot a legrosszabbnak mondható, mert a május 15-én jelentkezett kolerajárvány mindinkább gyarapodva, június hó végéig annyira elterjedt, hogy most már a város minden részéről szedi ákdozatait, sőt alig találtatnak oly utcák, hol több szerencsétlen kimenetelű járványos megbetegülés ne történt volna. – A járvány tartama alatt július 2-ig megbetegült összesen 373, kikből meggyógyult 35 [9,4%], meghalt 223 [59,8%], gyógykezelés alatt maradt július 2-ik napjáig 115 [30,8%] személy…” (1873. július 11.)
„A kolera még mindig dúl városunkban, ha nem is oly nagy mérvben, mint néhány nappal ezelőtt. Kedden [július 15-én –sz. m.] ugyanis csak 20 eset jelentetett be, ebből 15 volt aznapi. E szám negymérvű apadást mutat, ha meggondoljuk, hogy a múlt hetekben 37–46, sőt 57 eset is volt egyetlen napon.” (1873. július 18.)
„A kolera csak nem akar alábbhagyni városunkban kegyetlen dühöngésével; ha egy nap némi szelidülést mutat, másnap ismét föllép, hogy elengedett áldozatait összeszedje. Ma már a járvány kiütése napjától számítva 1018-an túl jár azok száma, kik e ki nem ismerhető kórt megkapták, s kiknek nagyobb része már a temető néma lakója…” (1873. július 23.)
„A kolera már maga is megsokalta emberpusztítását, s alább akar hagyni dühöngésével. Ez örvendetes hírt azon körülmény folytán merjük világra bocsátani, mert szerdán [július 25-én – sz. m.] már nem több, mint 12 esetet voltak szerencsések orvosaink bejelenteni, mi nagymérvű apadásra mutat, ha meggondoljuk, hogy volt nap midőn 40–50 megbetegedés történt. Az eddigi áldozatok száma meghaladja a hétszázat. Isten óvjad nagyobb csapástól a ki kedves városunkat!”
Hát, ami azt illeti, ez is elég nagy csapás volt, a cikkíró fohászában nem csak az ennél nagyobb, de a hasonló csapások esetében is kérhette volna Isten segedelmét! Ha a mostani, illetve az előző cikkben szereplő számadatokat valósnak véljük, akkor a 700 halálos áldozat az 1018 megbetegedettek 68,8 százalékát jelenti.
„A kolerajárvány – hála legyen a mindenhatónak, s erélyes hatóságunknak – három hónapi grasszálás után ma már szünőfélben van…” (1873. július 29.)

Egy hét elteltével azonban ismét rosszabbra fordult a helyzet:
„A kolera városunkban csak nem akar alábbhagyni emberpusztító kedvével. Múlt hetekben úgy látszott, mintha szünni akart volna, azonban újra azt bizonyítják városi orvosaink napi jelentései, miszerint még korán örültünk nagyon. Újabban leginkább Várad-Velencén és Váralján szedi álrozatait a kiméletlen járvány…” (1873. augusztus 8.)
A kolerabizottság augusztus 8-i jelentése:
„Miután a kórházi ápolásra kényszerített kolerabetegek száma annyira csökkent, hogy a jelentkező betegek befogadására egy kórház fenntartása is elegendőnek mutatkozik, ennélfogva a várad-velencei kolerakórház beszüntettetik és f. évi augusztus 9-ik napjától a kolerabetegek csak a várad-olaszi kórházban vétettnek fel.” (1873. augusztus 9.)
Végre egy tartósnak mutatkozó optimista hír:
„A kolerajárvány városunkban pár nap óta ismét alábbhagyott emberfojtogatási dühével, pedig e járvány legveszedelmesebb idénye augusztus hava szokott lenni. Tegnapelőtt – mint a bejelentési könyvekből láttuk – egyetlen eset jött elő, mi minden esetre megérdemli, hogy jelezzük. Orvosaink azon véleményen vannak, hogy e veszedelmes járvány nemsokára „istenhozzád”-ot mond városunknak, mennyiben kiszoríttatik egy másik által, mely nem más mint a hideglelés. Újabban e betegség kezd tért foglalni.” (1873. augusztus 13.)
„A kolera kiütésétől e hó elejéig 1321 megbetegedés jött elő városunkban; helybeli betegült volt 979; idegen 342. E számból meggyógyult 256 [19,4%], meghalt 876 [66,3%]. A többi ápolás alatt maradt. Mint e számok mutatják, városunkban a kolera borzasztó mérvben dühöngött. Ma már szűnőfélben van.” (1873. augusztus 15.)

Polgármesteri időszaki jelentés a koleráról:
„A kolerakórházak iránti bizalmat csak egy úton lehetett megszerezni, és sikerült a bizottságnak ezen utat eltalálni. Az irgalmas nénék igazgatóját, Nogáll János kanonok urat felkérte a bizottság, hogy az igazgatása alatt álló irgalmas nénéket a kolarakórházakban leeendő alkalmazása által vegye pártfogó gondjaiba a szenvedő betegeket…
[Ez meg is történt, majd a jelentés további részében a polgármester számadatokat közölt] A járvány kezdetétől fogva július utolsó napjáig a várad-velencei kórházba felvétetett összesen 126 beteg. Ezekből meggyógyulva bocsátatott el 29, meghalt 89, és ápolás alatt maradt 8.
A várad-olaszi kórházban, mely június 8-án nyittatott meg, július utolsó napjáig felvétetett 159 beteg. Meggyógyult 60, meghalt 98, ápolás alatt maradt 1.” (1873. augusztus 17.)
„A kolera – hál’ istennek – végvonaglásában van Nagyváradon. Naponta alig merül föl – több nap óta – egy-két esetnél, sőt volt nap – e hó 18-ika –, hogy egyetlen kolerást sem jelentettek orvosaink. A tegnapi kolerabizottsági ülésen ily kedvező körülmény folytán elhatároztatott, hogy kolerakórházunk ugyan még fenn fog tartatni, de csak egy felügyelő s egy ápolónő lesz, a többi elbocsáttatik.
Szóval kimondatott, hogy minden olynemű intézkedések, melyeket a járvány tett szükségesekké felfüggesztessenek. Kávéházak, korcsmák satöbbi helyek ezután nyitva lehetnek éjfél utánig is. A tisztaság ügyében tett intézkedések azonban nem csak fennhagyatnak, de a kapitányi hivatal erélyességre utasíttatik azokkal szemben, kik a fertőtlenítést nem gyakorolják, s a tisztaság ellen vétenek.” (1873. augusztus 22.)
Augusztus végén a bizottság bejelentette a járvány megszűnését:
„Azon örvendetes körülmény, miszerint a kolerabetegülések és halálozások száma a legutóbbi 8 nap alatt városunk területén annyira csökkent, hogy a járvány megszüntetnek tekinthető, lehetővé tette a kolerabizottságnak, hogy a mai napon tartott ülésén a járvány elfojtása céljából eddig tett minden intézkedését – kivéve melyek a tisztaságra és fertőtlenítésre vonatkoznak – hatályon kívül helyezze, s a még nyitva álló Halász utcai kórház személyzetének számát leszállítsa; ha azonban az egészségi állapot javulása oly mérvben fog a közelebbi napokban is előhaladni, mint ez idő szerint, úgy az igen rövid idő múlva végleg bezárható lesz; a fertőtlenítési és tisztasági intézkedések azonban ezentúl is érvényben maradnak, s annak mikénti teljesítését a rendőrség szigorúan ellenőrizni fogja…” (1873. augusztus 23.)
„A kolera városunk területén csaknem megszüntnek tekinthető. Múlt hó 30-án, s e hó 3-án például sem megbetegedés, sem halálozás nem fordult elő. Kolera helyet úgy megyénkben, mint városunkban a hideglelés kezd terjedni, mely nem kevésébé érdemli hogy orvosaink ébren legyenek, annyival inkább, mert a gyógyítás nem oly nehéz, mint említett betegségnél.” (1873. szeptember 5.)

A kolerabizottság utolsó jelentése:

„Minthogy a kolera városunk területén nem csak hogy járvány jellegét elvesztette, de a legközelebbi héten szórványosan is csak alig néhány esetben jelentkezett, s ez idő alatt a kórházban csak egyetlen beteg ápoltatott, ki azonban már szintén meggyógyult – a kolerabizottság a kórházat f. szeptember hó 5-ik napjától kezdve bezáratni határozta. Végül minthogy a hideglelés az előbbi napokban városunkban is nagyobb mérvben kezdett jelentkezni – nehogy különösen a szegényebb néposztály, mely az orvosi segélyt nélkülözi, munkaképtelenné tétessék – a bizottság közhírré teszi, miszerint mindazon szegénysorsuak, kik hideglelésben szenvednek, orvosok által ingyen fognak gyógyittatni és gyógyszerrel elláttatni, ezt azon figyelmeztetéssel teszi közé a bizottság, hogy azon betegek kik a váltóláz orvosoltatását elhanyagolják, csakhamar máj- és lépdagadásban esnek, mi ismét hosszas szenvedést és vízkór fejlődését vonja maga után.” (1873. szeptember 6.)
Szeptember 12-én a polgármester bejelentette, hogy megszűnt a városban a kolera: „A hivatalból vezetett napló tanúsága szerint, május 15-től, szeptember 3-ig 1623 kolerabeteg volt a város területén. Ezek közül a helybeli lakosok száma tett 1232-őt, a vidékieké pedig 391-et. Az 1623-ból meghalt 1091 [67,3%], meggyógyult 288 [17,7%], a többi 244 az ápolás alatt levők rovatában volt feltüntetve, de miután a kolerajárványnak immár vége van, s csak szórványosan mutatkozik egy-egy betegülés vagy halálozás, ezeket is legnagyobb részben meggyógyultnak lehet tekinteni.” (1873. szeptember 12.)
„Örvendetes hír gyanánt regisztráljuk, hogy a másodkapitányi hivatalban levő kolerások könyvébe orvosaink tegnap, tegnapelőtt és az előtt egyetlen koleraesetet sem jegyeztek be. Ez idő alatt halálozás sem történt.” (1873. szeptember 18.)
A kolerajárvány megszűnt Nagyváradon, de helyét a váltóláz vette át, igaz sokkal enyhébb lefolyással. Erről szólt a polgármester időszaki jelentése is, mely az október 10-i lapszámban jelent meg:
„A váltóláz járvány, mely a kolerát nyomban követte, még mindig uralkodik. A főorvos jelentése szerint azonban most már szelídebb jellegű.” (1873. október 10.)

Egy új luxusszolgáltatás születése

A rengeteg áldozatot szedő kolera miatt, nagy gondot okozott a halottak eltemetése. Ekkor Weiszlovits Adolf bádogos mester sietett a városvezetés segítségére: szövetkezett néhány nagyváradi asztalossal, és elkészítették a kellő számú koporsót. A járvány megszűnte után önállósította magát, és az addig is létező bádogos üzletében megkezdte a fa- és érckoporsók árusítását is. Az alábbiakban az erről szóló hirdetés szövegét közöljük, melynek végén a nevét még Veiszlovicsként írta:
„Alólírott tisztelettel tudatom a n.é. közönséggel, hogy 16 év óta fennálló bádogos üzletemet (Olaszi, Fő utca, a kaszinókerttel átellenben) újonnan berendezvén ott nagy választékban mindennemű bádogosmunkák, konyhaedények bádog és öntöttvasból, nemkülönben öntött sárgaréz cikkek, fürdő- és ülőkádak, angolzuhany készletek, lámpák, lámpaüvegcsövek, lámpabél kapható.
Elvállalok mindennemű bádogosmunkákat, kisebb-nagyobb építéseknél; befedéseket veresréz, cink- vagy vaspléhvel, templomtornyokra gombokat stb. valódi aranyozással, öntöttvas keritéseket kőalappal való felállítását a lehető mérsékelt árak mellett.

*

Haláleseteknél tisztelettel vagyok bátor figyelmeztetni az illetőket, hogy raktáram fa- és érckoporsókkal nagy választékban el van látva. Fakoporsók a legújabb arany- és ezüstdísszel 2 forinttól 45 forintig, érckoporsók 7 forinttól 450 forintig; továbbá halotti ruhák, matracok, párnák, szemfedelek, fátyolpantallér, virágok, koszorúk, gyertyák és fátylak a legjutányosabb ár mellett kaphatók.
Midőn ezennel a n.é. közönség becses figyelmét raktáromon levő különféle cikkekre felhívom, bátor vagyok üzletemet folytonos nagyrabecsült pártfogásába ajánlani és számos látogatásért esedezni.
Nagyvárad, 1873. május hóban
Teljes tisztelettel, Veiszlovics Adolf
(1873. június havában)”
Ugyanazon év novemberében közzétett hirdetésében már szó sincs a bádogos üzletről, sőt újdonságként a koporsók mellett sírköveket is reklámozott:
„Alólírott tisztelettel tudatom a n. é. közönségggel, miszerint (Olaszi, Fő utca a kaszinókerttel szemben létező) bádog-, fa- és érckoporsó üzletemet egy márvány- s gránitsírkő, vaskerítés és koszorú gyári raktárral egybekötöttem és ott mind e szakmába vágó cikkek a legjutányosabb árban kaphatók.
Veiszlovits Adolf
(1873. november hava)”

1874 novemberében megnyitotta a temetkezési intézetét is, amelyről több cikkben is beszámolt a korabeli sajtó:
„Dísztemetkezési intézet (Enterprise des pompe funébres) lesz városunkban. Weiszlovits [már így írta a nevét – sz.m.] úr érckoporsó és sírkőárus rendezi be a fővárosok mintájára. Különben nagyobb vidéki városainkban is van már.” (1874. november 4.)
„Weiszlovits Adolf helybeli jóhírnevű bádogos és temetkezési készletárus Concordia címmel egy enterprise de pompes funebres-t, egy nagyváradi temetésrendező intézet állított fel városunkban, mely üdvös intézményre valóban nagy szülség volt már azelőtt is városunkban. […]
Az intézet működését nemsokára megkezdi, jelenleg még nincs teljesen felszerelve. Egyelőre csak ez üdvös vállalkozás megalkotását üdvözöljük, mely ismét egy nevezetes haladás városunkban. Weiszlovits urat pedig, ki tetemes áldozattal állítá fel e vállalatot, kötelességünk kiemelni. Megemlítjük még, hogy az intézeti személyzet díszöltönye magyar leend.” (1874. november 5.)
Nem kellett sokáig várni az első kritika megjelenéséig sem:
„A Concordia temetkezési intézet – Miért választotta éppen a bécsi írói és művészi kör és egy kiterjedt budapesti jótékony intézet nevét, a Concordiát temetkezési intézete számára? Nem lehetett volna annak valami képletes magyar nevet adni, pl. »Föltámadás«, »Hit, remény, szeretet« vagy akármi efélét?” (1874. november 7.)
„Weiszlovits Adolf úr pompás temetést rendező intézetére vonatkozólag múlt számunkban foglalt hírünkkel ellenkezőleg megemlítjük, hogy felszerelve teljesen csak két hét múlva lesz. Mert a 2800 forintba kerülő elsőosztályú díszkocsi még nem készült el teljesen, azonfelül még apróbb felszerelvények is hiányoznak, melyek azonban a mondott időre okvetlenül készen lesznek, s így ez üdvös intézet, melyet a gyásszal sújtott feleknek eléggé nem ajánlhatunk, működését két hát múlva már a legteljesebb dísszel megkezdheti.
Amaz ellenvetésünkre, hogy miért adatott ez intézetnek e név: Concordia, Weiszlovits úr ama felvilágosítással szolgált, miszerint ez egyetértést jelentő elnevezés onnan származik, mivel a különféle vallásfelekezeteknek a temetési dísz tekintetében egyetértését jelzi. Különben a bécsi elsőrendű ily nemű intézet is Concordia nevet visel.” (1874. november 22.)
Nagy Andor egy megjelenésében imponáló, galambősz, mindig simára borotvált, szép fehér bajuszos öregúrként emlékezett Weiszlovitsra, aki a temetkezési intézetére volt a legbüszkébb. „Ő rendezte a legelőkelőbb családok halottainak temetését, gyönyörű hatpárlovas üvegezett gyászkocsival, koszorúvivőkocsikkal, a kíséret fekete lakkos batárjaival. Mind hajszál-egyforma hófehér lovakkal és díszes livréjű halottas-huszárokkal. És a halottvivő kocsi után ott haladt mindig ő is, gyászruhában, fedetlen fővel, a tisztes ősz hajával és sűrű könnyhullatással. Még a klérus legnagyobbjait is vele illett temettetni: Germán Károly, a konkurens Kegyelet temetkezési intézet tulajdonosa hiába volt hithű katolikus.”
Weiszlovits temetkezési intézete, mint láttuk a reklámokból is a Fő utcán, a kaszinókerttel szemben volt, saját földszintes házában, az akkori számozás szerint a 375. szám alatt. 1899 nyarán a színházépítés miatt kisajátították és lebontották ezt a házat a szomszédos ingatlanokkal együtt. Még ugyanazon év őszén Weiszlovits megvásárolta a szemben levő kaszinókertben – akkor már nem használt – színkört és átalakította sírkőraktárnak és kőfaragóműhelynek.
Weiszlovits Adolf a város köztiszteletben álló polgára lett, a törvényhatósági bizottság tagja, aki 1907-ben, 76 éves korában gazdagon halt meg.
Fia, Weiszlovits Lajos folytatta édesapja szakmáját, előbb 1882-től társként, majd apja halála után önállóan. Az ő emeletes háza a Szilágyi Dezső (ma Moszkva) utca 12. szám alatt volt, ide költöztette a Concordia temetkezési intézetet is. Miután 1911-ben felépítette a Fő utca 15. szám alatti – Spiegel Frigyes által tervezett – emeletes házát, áthelyezte ide a temetkezési intézetét is. Fiai, Emil és Gyula már nem folytatták apjuk és nagyapjuk mesterségét. Ők közgazdaságot tanultak, és 1914-től a jövendő Park szálló tulajdonosai lettek.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu