Kulturális folyóirat és portál

2013. december 19 | Kupán Árpád | Társadalom

A 160 évvel ezelőtti Nagyvárad egy amerikai republikánus leírásában

Az 1848–1849-es magyar forradalom vérbe fojtása és az emigrációba kényszerült Kossuth Lajos amerikai útja felkeltette egy 25 éves connecticuti fiatalember, Charles Loring Brace érdeklődését a „magyar ügy” és Magyarország iránt. Így határozta el, hogy Prágán és Bécsen keresztül Magyarországra megy, ám 1851. május 23-án Váradon az osztrák hatóságok letartóztatták, s több mint egy hónapig raboskodott az akkor börtönként is fungáló váradi várban. Magyarországi tapasztalatairól és legrészletesebben a váradi várbeli raboskodásáról könyvet írt Magyarország 1851-ben címmel, s már 1852 júniusában egy amerikai folyóirat recenziót is írt róla. Mindez azt igazolja, mennyire fontos volt számára és bizonyos amerikai politikai körök számára a magyar ügy megismertetése az ottani közvéleménnyel.

Érthető, hogy ez a magyarság számára olyan fontos és ma már forrásértékűnek számító könyv az 1867-es kiegyezésig nem jelent meg, viszont nehéz elfogadni, hogy azután is szinte teljesen homályban maradt, elfelejtették. Pedig K. Nagy Sándor Biharország, útirajzok című, 1885-ben megjelent könyvében leírja találkozását Charles Loring Brace-szel.

Íme, mit ír könyve bevezetőjében: „Mi magyarok nagyon sokat köszönhetünk neki, mert 1852-ben egy terjedelmes könyvet adott ki rólunk In Hungary 1851 cím alatt, melyben melegen írja le hazánkat és ismerteti minden oldalról, de könyve ki volt tiltva a birodalomból. Csupán egyetlen példány juthatott valamilyen fűszeres ládába rejtve az öreg Lugosihoz Debrecenbe.” (Ő a nagy hírű kollégium egyik professzora volt, akivel Brace még 1851-ben ismerkedett meg.) „Az 1872. évben azonban, midőn ismét meglátogatta hazánkat, hozott egy példányt az Akadémiának és egyet a Múzeum részére. Igen, csakhogy az angol nyelven van írva, s azt a fáradságot pedig senki sem vette magának, hogy lefordította volna magyar nyelvre, ami elég kár.” K. Nagy Sándor könyvében a 139. oldalon lapalji jegyzetben közli, hogy az amerikai szerző könyvét röviden ismertette a Budapesti Szemle az 1873. évi I. kötet 385–414. oldalán, a Vasárnapi Újság pedig az 1873. évi 11–13. számában. Mindezek ismeretében némi iróniával jegyezzük meg, hogy a Pató Pál-os gondolkozás, magatartás mindig is jellemző volt reánk magyarokra.

Számunkra, mai nagyváradi magyarok számára talán még fontosabb az ebben a könyvben leírtak megismerése, bemutatása, mert számos színes leírást ad a városról, a várról, a korabeli helyi viszonyokról és a várban raboskodó jeles személyiségekről.

A továbbiakban, tekintettel arra, hogy maga a könyv nehezen hozzáférhető, fellelhető, válogatott idézetekkel segítjük olvasóinkat a címben jelzett téma megismeréséhez.

 

Váradra érkezése

Íme, hogyan ír: „Szőlővel borított gyönyörű dombok jelezték a város közeledtét, már azt megelőzően, hogy odaértünk volna, a vidéknek ezt a jellegzetességét rengetegszer tanulmányozhattam majd ezt követően. Az ezekben a szőlőskertekben termelt borok némelyike valóban nagyon kiváló, sokkal jobbak, mint az alföldi savanyú borok. (…)

Nagyvárad felé közeledvén egy tágasabb nyílt tér mellett haladtunk el és a mely arról ismert, hogy az elmúlt háború idején ide vezényelték ki a nemzetőrség egy nagyobb egységét, hogy megállítsa az oroszok előre nyomulását.

Amint arra a jövőben is emlékezni fognak, 1849. június 18-ikán az oroszok átkeltek az észak-magyarországi hágókon. A fősereg egyik, körülbelül 25 000 fős tömegből álló mellékhadteste Cseodajev parancsnoksága alatt gyorsan nyomult előre az elhagyott főútvonalon, s lakosai legnagyobb meglepetésére július 2-án megjelent Debrecen alatt. Ennek megfelelően a Nagyvárad környéki nemzetőrség a legnagyobb lelkesedéssel azonmód összegyülekezett és olyan félelmetes alakzatot vett fel, hogy az orosz tábornok örült, hogy kiüríthette Debrecent, és visszavonult a Tisza mögé. (…)

A város legkülső külvárosaiban elhelyezkedő szőlőültetvények és kertek egy nemrégen átvonult heves jégeső hatásának rendkívüli nyomairól árulkodtak. Minden fa úgy nézett ki, mint nálunk kártevő rajok pusztítása után, vagy mint amikor elüszkösödtek. Mint mondták, a jég bárányokat, s mi több, néhány gyermeket is megölt. Ez is e környék figyelemreméltóan szélsőséges éghajlatát mutatja, azt, hogy télen néha akkora hó esik, hogy a kunyhók tetejéig ér, míg nyáron ízletes szőlők és dinnyék teremnek mindenütt. A kocsin velem utazó kisfiú, aki egy olyan úriember fia, akit korábban meglátogattam, örömmel kiáltott fel meglátván, hogy R. tábornok (egy osztrák tábornok, mint mondták, egy második Haynau) földjeit is teljesen letarolta a vihar.

A szabadságharc ártatlan áldozata

A városba érkezvén, útitársaim egy szép nagy parkot és egy csinos házat mutattak nekem, amelyek egy, az emberek által nagyon szeretett római katolikus püspökéi, akit húszévi börtönre ítéltek, s aki most az egyik osztrák börtönben (azt hiszem, Aradon) van. Útitársaim – akik mellesleg buzgó protestánsok voltak – azt mondták, hogy egyike a legigazabb magyar hazafiaknak. Természetesen Amerikában nem ismert, hogy a katolikus klérus sok tagja milyen nemes módon áldozott fel mindent Magyarországért.”

Természetesen „a nagy park és a csinos ház” az akkor még egyemeletes, de úgy is impozáns püspöki palota és a körülötte ma is létező park volt. A püspök, aki a magyar forradalom mellé állt, nem más, mint báró bezdédi és kisbákai Bémer László, aki a Szabolcs megyei Kisbákán született 1784. április 8-án és meghalt 1862. november 4-én Ungváron. 1843-ban szentelték nagyváradi megyei és püspöki méltósággá. Az 1849-es függetlenségi nyilatkozatot körlevélben tudatta papságával, és annak kihirdetésére utasította őket. Emiatt 1849. december 24-én letartóztatták és Pesten a hírhedt Újépületbe zárták. Itt 1850. február 9-én püspökségéről lemondatták. Ezután a haditörvényszék felségsértés vádjával felakasztásra ítélte, majd az ítéletét húszévi várfogságra változtatta. A fogságot nem kezdte meg, mert a császár ezt is elengedte, azzal a feltétellel, hogy valamelyik ausztriai kolostorba vonul vissza. 1850 áprilisában a Maria Euzersdorfba ment, onnan Tirolba, az Innsbruck melletti bencés kolostorba költözött. Tíz év eltelte után megengedték, hogy hazatérjen Magyarországra. Ezután Budapesten, Sátoraljaújhelyen, Perbenyiken, utoljára 1862-től haláláig Ungváron élt. 1863. november 7-én helyezték végső nyugalomra. 1911-ben azt a házat, amelyben meghalt, emléktáblával jelölték. Ez a tábla ma is látható a kárpátaljai városban, s az ottani magyarok ma is megkoszorúzzák a forradalom és szabadságharc évfordulóin.

Szaniszló Ferenc akkori nagyváradi püspök kieszközölte a Helytartótanácsnál a holttest átszállítására szükséges engedélyt, és saját költségén Ungvárról Nagyváradra hozatta 1864. december 15-én. Hatalmas tömeg jelenlétében végezték el az engesztelő áldozatot, és utána négy apát és a püspök által celebrált szertartással a Székesegyház altemplomába helyezték végső nyugalomra.

Városunk Olaszi részének főterét egykor őróla nevezték el, de már csak kevesen használják a Bémer tér megnevezést, és még kevesebben tudják, hogy milyen igazi magyar hazafi és 1848–49-ért szenvedő mártír volt az egykori püspökük.

 

Nagyvárad és a vár 1861-ben

Visszatérve Brace könyvéhez, így folytatja városunk bemutatását: „…nyilvánvalóvá vált számomra, hogy itt [Nagyváradon] egy sokkal elnyomóbb rendszer hatáskörébe kerültem, mint Magyarország más részein. Itteni barátaim házában azt vettem észre, hogy az [a beszélgetés] kevésbé fordul politikára, mint korábban bárhol.

Nagyvárad egyike az osztrákok nagy katonai helyőrségeinek Magyarországon, s ezért itteni uralmuk természetesen törvénytelenebb és szigorúbb.

Az első napon megnéztük a várost. Nagyváradnak körülbelül 20 000 lakosa van, de jobban megépített házai vannak, mint a többi belső-magyarországi városoknak. Az utcák igen szélesek és több szép piactér is található itt, melyek nagyon kellemes megjelenést biztosítanak a városnak. Valamennyi ház – csakúgy, mint Debrecenben – egyemeletes. A lakosság többsége katolikus és a hely természetesen teli van templomokkal. Korábban több mint hetvennel büszkélkedhetett, de manapság nem lehet több huszonötnél. [Valószínűleg ez utóbbi számokat a vendéglátóitól hallotta, s ez azt bizonyítja, hogy akkor is létezett a sok esetben túlzásokig elmenő váradi lokálpatriotizmus.]

Amennyiben Magyarország újból egy prosperáló állammá válhatna, akkor ez a város lenne az ország nagy ipari központja. A Körös folyó és elágazásai következtében itt található a legjobb vízenergia-forrás, amit csak Magyarországon láttam, s ezen a városon kell majd áthaladnia a fővárost Kelet-Magyarországgal, Erdéllyel, sőt Törökországgal összekötő vasútvonalaknak. [Mennyire korát megelőző, jövőbe látó férfiú volt a szerző.]

Kossuth és társai mindezt egy csapásra felismerték, s a várost egy nagy katonai raktárrá és üzemmé alakították. Puskákat gyártottak, ágyúkat öntöttek és ruházatot készítettek itt, s a város eléggé elfoglalt és forgalmas volt a függetlenségi háború idején

Jelenlegi állapotát tekintve, más magyar városokhoz képest sokkal élénkebb képet mutat, és úgy látszik, hogy valamennyi gyapjúipar még most is működik.

A nap folyamán bemutattak a helyi klubban vagy casino-ban, ahol néhány német és magyar újságokkal felszerelt nagyon jó olvasóterem és egy pár biliárdasztal volt található.

Némi kellemes társalgást követően a barátaimmal meglátogattunk néhány személyt, akikhez ajánló levelekkel rendelkeztem.

Jól fogadtak, bár nem hagyhatom szó nélkül azt a minden esetben megfigyelhető fásultságot és visszafogottságot, amely a rájuk nehezedő elnyomó hatalom súlyát jelezte, gondosan kerülték a politikát, s mindenki kényelmetlenül érezte magát. Az utcák és a szállodák is tele voltak fehér kabátos osztrák katonákkal. Ez egész barátságtalan esős idővel kiegészülve teljesen lehangolt, és még meg is jegyeztem, hogy itteni tartózkodásomat lerövidítve másnap azonnal tovább indulok egy környékbeli különleges kénes fürdőhelyre, ahol meglátogatok egy kiváló nemesembert, M. de Tiszát – akihez ajánló levelekkel rendelkeztem, s akinek tiszteletre méltó családjáról a legnagyobb elismerés hangján beszéltek egész Magyarországon.

A többi látogatásaink közül az egyik az osztrák bíróságok által a háború után perbe fogott és elítélt tizennégy tábornok közül az egyetlen túlélőhöz szólt.

Tizenhármat majdnem egyszerre lőttek agyon, s ez az ember, a tizennegyedik azért kapott halasztást, mert ellenezte a Függetlenségi Nyilatkozatot, s úgy tudom, hogy azt követően megtagadta a katonai szolgálatot. A forradalom előtt huszonegy éven keresztül szolgálta tisztként a császárt. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi helyzetben eléggé „lojálisnak” számít.

Azt kellene gondolnom, hogy egy szívélyes, nagylelkű ember, akit igazi katonai becsület jellemez, ám ők csak egynek, egy »kötekedő fráternek« nevezték, nem pedig tábornoknak, aki nem az új idők embere. Az ilyen emberek nem sok hasznára lesznek Magyarországnak a következő forradalom kitörésekor.” Sajnos nem sikerült kiderítenünk, ki lehetett az a 14. tábornok, hisz ilyen személyt nem ismerünk a magyar történelemből, feltehetően téves volt információja az amerikai szerzőnek.

„Másnap elindultam, hogy megnézzem a város hírességeit és előkelőségeit. Látogatásaink közben a megye főispánja, »kormányzója« hívott minket. Alig jutottunk túl az üdvözlésen, amikor közlé barátommal, hogy ez az úriember gyanú alatt áll, minthogy nem adta át passzusát a rendőrségnek.

Azt feleltem, hogy feltételeztem, miszerint más magyar városokhoz hasonlóan itt is huszonnégy órát adnak erre, s minthogy a városba érkezésemkor senki sem kérte, nem adtam azt át, de innen egyenesen a város parancsnokságára megyek. Ő a passzust elvéve, a legudvariasabb módon azt közölte, hogy ellenőrzés céljából átadja a tábornoknak, s délután utána mehetek.”

Az amerikai letartóztatása és börtönélményei

„Ez eset után estebédre mentem, amelyre meghívtak, s ott megjelent egy alacsony úriember egy rendőr kíséretében, s közölte, parancsa van letartóztatásomra és papírjaim átvizsgálására azon vád alapján, hogy kiáltványok vannak a birtokomban.

Követtem és a városon kívül található régi várba mentünk. Az erős régi bolthajtású kapubejáraton áthaladva, s az udvarra érve furcsán tekintettem az ijesztő falakra s átmeneti szívgyengeséget éreztem, milyen messze vagyok egy baráttól vagy bármiféle segítségtől.

Egy alacsony, éles hangú tiszt s két feltűzött szuronyú katona felkísért az emeletre, ahol alaposan átkutatták zsebeimet és bekísértek egy koszos cellába, amely csak homályosan volt megvilágítva egy kívülről csaknem teljesen bedeszkázott ablak által, s ott azt mondta, ez lesz a szállásom.”

A Nagyváradon töltött első nap estéjén az amerikai vendéget szálláshelyén őrizetbe vették és bekísérték az osztrákok által börtönként használt várba, s közölték vele, hogy „ideiglenesen” letartóztatják, és az éjszakát a koszos cellában töltötte.

Könyvében részletesen leírja másnapi kihallgatását; ez a vár alsóbb szintjén, egy kicsi, de jól berendezett szobában történt, ahol egy nagy asztal mögött egy hivatalnok (írnok) és négy teljes katonai díszbe öltözött tiszt volt, míg a másik oldalon nyolc, puskával felfegyverzett katona állt. A kihallgatás során a feltett kérdésekre adott válaszait nem fogadták el, keresztkérdésekkel próbálták összezavarni. Erről így ír könyvében: „Hamarosan beláttam, hogy komoly hibát követtem el. Egyáltalán nem egy becsületes katona, vagy egy igazságot szolgáltató bíróság előtt álltam, hanem egy buzgó, rideg, szívtelen inkvizítor kezei közé jutottam, aki minden eszközt felhasznál arra, hogy összezavarjon, s aki – valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag – egy bűncselekményt akart a nyakamba akasztani.”

A „vizsgálat” több mint hat órát tartott és az alábbi végzéssel zárult: „Ön a Demokratikus Verein [Szövetség] tagja, aki a Bizottság szolgálatában áll, valamint Újházi és Czetz ügynöke, akit a forradalmi mozgalom terjesztésére küldtek Magyarországra.”

A továbbiakban a szerző beszámol a börtönben töltött napjairól, az ott fogolyként őrzött személyekről, megjegyezve: „A börtönben lévő emberek között azonban a parasztok érdekeltek a leginkább, akik közül vagy húszat tartottak itt fogva. Magas, szép kinézésű emberek, akik úgy járkálnak nagy, báránybőr subájukba burkolózva, mint a régi rómaiak a tógáikban. Agyafúrtaknak, gyors észjárásúaknak látszanak, ami általában jellemző a magyar parasztokra, s villogó szemük, amikor az osztrák zsarnokságról beszélnek, megmutatja, hogy mit tennének, ha még egyszer kint lehetnének. Katonának termett emberek.

Egyikőjüket megkérdeztem arról, nem bánja-e, hogy a forradalomban való részvételéért csak ezt a jutalmat kapta. »Nem« – mondta, majd kifakadt azzal a szenvedélyes, ékesszóló hangsúllyal, amely az egész nemzetre jellemző: – »Nem! Miért lenne okom panaszra. Ha most nem is, de később győzni fogunk. Miért panaszkodnék e börtön miatt, amikor az ország legjobbjai mindent elveszítettek Magyarországért. A magyarok Istenének meg kell segítenie minket!«”

Később így folytatja visszaemlékezését:

„Ekkoriban több lehetőségem volt börtönünk megvizsgálására. A börtöncellák általános megjelenésüket tekintve olyanok voltak, mint azok az Európában látható feudális várkastélyok, amelyeket állami börtönként őriztek meg. Eléggé tágasak, középen található erőteljes boltívekkel, s az ablakon lévő zsaluzat fölötti részek csak gyéren kapnak fényt. Ezen túlmenően némileg nyirkosak, nagyon koszosak, s teli vannak bolhával. A régi vár egy roppant masszív kőépítmény. Egy tér négy oldalára épült, amit udvarként használnak. A külső oldalon egykor erős fal állott sánccal és őrtornyokkal, ezeken túl pedig egyéb védművekkel. De legalábbis a modern tudomány kifejlődése óta Nagyvárad és a vár minden katonai jelentőségét elveszítette.

A régi fal mindenütt a sáncban omladozóban és málladozóban van. A tornyok alatti boltívek sok helyen leomlottak és a romokat vadszőlő futotta be. A külső védművek egy részében bor- és sör imérések épültek, s összességében az állapítható meg, hogy a régi erőd majdnem teljesen elveszítette eredeti jellegét. A forradalom idején a magyar kormány nagyon jó érzékkel Nagyváradot választotta központi gyártelep hellyé, ezt a várat pedig ágyúgyárrá alakították. Az osztrákok most egy hatalmas laktanyaként, s a politikai foglyok börtöneként használják.”

 

Portré Nagy István váradi református esperesről

Brace a könyvében igen hiteles portrét rajzol Nagy Istvánról, a volt kisszántói lelkészről, akit a bihari egyházmegye 1848 júliusában fejenkénti szavazással (vagyis egyhangúlag) választott meg esperesnek.

„A vizsgálóbíróval folytatott legutolsó beszélgetésemnek köszönhetően valamivel jobb elhelyezést nyertem, de még így is elég rossz volt. Új bajtársaim azonban sokkal kellemesebbek voltak, s engem egyre jobban érdekeltek. Az egyik egy környékbeli protestáns lelkész volt. Volt valami férfias és kedves vonás a megjelenésében, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Egy menázsban éltünk, s mint köztünk a legidősebb, magára vállalta a főzést, amit valóban nagy hozzáértéssel végzett. Jeles egyházi személyiség volt, ékesszóló prédikátor egy körülbelül 20 templomról gondoskodó senior, s mindezen túlmenően olyan rendkívüli természetes méltóság jellemezte, hogy volt valami elmondhatatlanul megkapó a háztartás kisebb dolgaiban irántunk tanúsított figyelmességében és kedvességében. A hosszú, tompító rabságtól fokozatosan hanyatlani kezdett. A skorbuttól fogai kihullottak és tönkrementek a szemei, minek következtében egy nagy, zöld fényellenzőt viselt. Mégis, mindenki látta, hogy a türelmes belenyugvás kifejezése sohasem hagyta el az arcát. De nem érzelmi belenyugvásra gondolok, hanem egy olyan ember nyugodt bizalmára, aki mindent feláldozott a kötelesség oltárán, s aki most készen áll a szenvedésre.

Minden magyarhoz hasonlóan olyan szeretettel imádta országát, amit mi elképzelni sem tudunk, mégsem volt kétséges, hogy igazat beszél, amikor azt mondta, hogy »ha megszabadulhatna, akkor sem élne még egyszer Magyarországon. Nem tudna még egyszer ott prédikálni. Nem tudna olyan országban élni, ahol rabszolga volt. Ha kiszabadulna, átmenne Amerikába és kertész lenne, vagy paraszt.« Mindig úgy szeretett a kertben dolgozni. Azt gondolta, hogy újból boldog és egészséges lehetne, ha megint földdel dolgozhatna. Erre azonban nincs remény. Úgy tűnik, hogy a mi forradalmunkban részt vett egyházi emberekhez hasonlóan az ő prédikációi is az osztrák kormányzattal szembeni ellenállásra serkentették a népet, mígnem aztán eljött az idő, s a szavai már nem használhattak. Őszinteségét azzal bizonyította, hogy egyszerű katonaként beállt a hadseregbe, ahol zászlóvivőként szolgált. Ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy egy rövid per aztán az osztrákok bitójára küldje. Az ítéletet azonban valamilyen okból kifolyólag nem hajtották végre, s mostanra úgy tűnt, hogy valószínűleg életfogytiglani börtönre változtatták.

Az itteni vizsgálóbíró a legnagyobb »bűnözőnek« nevezte, aki valaha is előtte állt, egy megtestesült demokratának, bár ő egy árva szót sem szólt a védelme érdekében vagy azért, hogy kegyelmet kérjen. Nagyon mérsékelt, ésszerű republikánusként fog megmaradni az emlékezetünkben, aki mélységesen szerette a szabadságot, ám egyik dolog tekintetében sem képviselt különösebben szélsőséges felfogást.

Rám az egész börtönben a legnagyobb hatást ennek az embernek a viselkedése gyakorolta. Olyan gyöngéd, önfeláldozó és türelmes volt velünk szemben, ám egyúttal férfias és szilárd is! Gazdag intelligencia is jellemezte, ami boldogabb pillanataiban beszédre ösztökélte.

Nem engedték, hogy könyvhöz jusson, ideje legnagyobb részét azzal töltötte, hogy zsebkésével faragott, amiben rendkívül ügyes volt. Egy így készült remek fából faragott villát kaptam tőle, ami tökéletes utánzata volt egy francia asztali villának.”

C. L. Brace naplójában is beszámol nagyváradi harmincnapi fogsága végéről, melyről megjegyzi: „Ezt a naplót a csizmám és az utazótáskám bélésében tudtam magammal vinni.” Majd így ír a fogolytársaitól vett búcsújáról: „Mondja meg a honfitársainknak – mondta egyikük –, találkozzon velük bár a hazájában vagy Európában, hogy várunk rájuk! Ők boldogok! Ők szabadok! Mi pedig a börtönben vagy bárhol másutt ebben az országban csak rabszolgák vagyunk! De azt mondja meg nekik, hogy sohase felejtsék el a hazájukat.

Ezután mindnyájan átöleltük egymást, mégpedig olyan szomorúsággal, amit nem hittem volna, hogy valaha is érzek egy magyar börtön elhagyásakor.

A pap, aki nem volt ugyan hozzászokva érzelmei kimutatásához, átölelte a nyakamat és többször is megcsókolt, kemény arca pedig érzelmei elszabadulásáról tanúskodott. Szegény ember! Tudom, mit érzett. Mintha annak a szabad országnak a fuvallata érintette volna meg, amelyről maga és Magyarország számára álmodozott, majd mintha minden újból a sötétségbe tűnt volna.”

Nagy István esperes „bűnössége”

A forradalom és szabadságharc bukása után Jósa Péter nagyszántói földbirtokos elvállalta Bihar vármegye császári és királyi főbiztosi tisztét és gyalázatos lakájként segédkezett Haynau kegyetlen megtorló intézkedéseinek végrehajtásában. A megtorlás, a bosszú a református egyház tisztségviselőire is kiterjedt. 1849. október végén letartóztatták és a váradi várban kialakított börtönbe zárták Komáromy Lajos váradolaszi lelkészt és Nagy István esperest. Az utóbbi az alábbi levelet küldte helyettesének, Makó József csatári lelkésznek. „Mai napra virradólag, mint fölségsértési bűnnel vádoltat befogadtatván megürült hivatalom ideiglenes folytatására míg a szuperintendai (püspöki) hivataltól további intézkedést vevend, ezennel felkérem és megbízom. Az esperesi hivatalnak még nevem alatt érkezett leveleit a váradi postán kéretem megkerestetni.

Ezen körülményt az egyházvidékben közzétévén adja által Ön lelkész társaimnak búcsú üdvözlésemet. Tartsanak meg becses emlékezetükben.

Önökről a sírig emlékező barátjuk

Kelt Váradolasziban, fogságom helyén November 2-án. Nagy István esperes”

Az elnyomó birodalmi politikában 1860-ban bekövetkezett enyhülés meghozta a szabadulást Nagy István esperesnek is, s ő szülőfalujába, Esztárra távozott. 1866. augusztus 28-án rendkívüli népképviseleti gyűlésen ekkor jelentette be a bihari egyházmegye esperese, hogy valamennyi egyházközségben népképviseleti alapon újjászervezték a presbitériumokat, és felszólította az egyházmegye vezetőtestületi tagjait, hogy ígéretük szerint mondjanak le, és titkos szavazással válasszák meg az új vezetőséget. Ugyanakkor az esperesi széket betöltöttnek nyilvánította, „mivel a volt kisszántói lelkészt, Nagy Istvánt a bihari egyházmegye népe 1848 júliusában fejenkénti szavazással, tehát a legszélesebb alapon választotta meg esperesnek, s ki e hivatalának folytatásában a gyászos emlékű nemzeti katasztrófa által gátoltatott, az egyházkerület folyó évi június 10-iki 4. szám alatti végzése alapján a maga törvényes jogaiba visszahelyeztetett, nevezetes nagytiszteletű úr is a maga esperesi hivatalába visszaállíttatik.”

Végül Nagy István 1860. november 5-én újra elfoglalta esperesi székét és visszaköltözött Nagyváradra.

K. Nagy Sándor a könyvében így ír a barátság továbbéléséről: „Brace ezt a gyöngéd baráti viszonyt folytonosan fenntartotta Nagy Istvánnal. 1872-ben és 1882-ben egyedül azért jött Váradra, hogy őt meglátogassa, s azt ígérte, hogy ezután is minden tíz évben eljön. Midőn tudattam vele Nagy István halálát, a következő levelet intézte hozzám: »New York, július 16. 1889. Kedves és tisztelt uram, Nagy Sándor úr! Felette igen sajnálom, hogy oly szomorú tudósítást kellett kapnom az én kedves barátom, Nagy István halála miatt. Mint politikai foglyok négy hetet töltöttünk együtt Nagyváradon a várban és ezen sajátságos társaságban eléggé tanultam megismerni nemes lelkét, lelkesedését hazája és a szabadság, az általános emberiség iránti szeretetét. Valódi harcosa és erkölcsi vezére volt az emberiség jogainak, és előtte kedvesebb volt Magyarország, mint saját élete. Azon években sokat szenvedett hazájáért, de ragaszkodása, reménysége soha sem kisebbedett. Mindig bízott a szabadság és az emberek közötti egyenlőség győzelmében. Én soha sem fogom elfeledni őt.«”

 

Epilógus

A magyar szabadságharccal és általában a magyarság szeretetével kitűnt Brace a bevezetőben említett könyvét már 1852 nyarán megjelentette, de nem csupán könyvével népszerűsítette a magyar ügyet Amerikában, hanem a széles közönség számára tartott előadásokon is, amelyeknek a Magyarország alkalmas a demokráciára címet adta.

Ennek ellenére könyve sokáig nem jutott el a magyar olvasókhoz, pedig K. Nagy Sándor, mint fentebb írtuk, mindent megtett ennek érdekében, de senki sem vállalta a lefordítást és megjelentetést. Végül 2005-ben, egy Máriabesenyő–Gödöllő székhelyű kiadó, az Attraktor megjelentette – Lévay Csaba és Vida István Kornél fordításában, akik egy átfogó tanulmányt is csatoltak a könyvhöz, Charles Loring Brace és Magyarország képe az Amerikai Egyesült Államokban 1848–1852 címmel. Viszont ez a könyv – kis példányszáma és nem megfelelő terjesztése miatt – nem jutott el kellőképpen az olvasókhoz. Ezt a hiányt igyekszik némileg pótolni ez az írás.

           Nagyvárad, 2013. szeptember 4.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu