Kulturális folyóirat és portál

2020. október 13 | Balázs Géza | Kultúra

95 éves Dánielisz Endre, Nagyszalonta művelődéstörténésze

Nagyszalonta csaknem százéves (2020-ban 95 éves) irodalomtörténésze, helytörténeti és folklórkutatója, iskolapszichológusa, pedagógiai írója; összefoglalóan talán úgy is mondhatjuk, polihisztor művelődéstörténésze: Dánielisz Endre. 1925. április 6-án született Nagyszalontán. Itt végezte a középiskolát. A második világháborúban katonaként szolgált. Tanítói pályáját Köröstárkányban kezdte, majd 1951-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett pedagógia–lélektan szakon diplomát. Rövid ideig középiskolai tanár volt Aradon, majd 1956-tól végleg Nagyszalontán él: 1966-ig az Arany János-emlékmúzeum vezetője, később iskolapszichológus és tanár. Romániai és magyarországi kiadványokban jelentek meg írásai (Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Korunk, Igaz Szó, Utunk, Tanügyi Újság, Művelődés, Bihari Napló, Biharország; Az Erkel Ferenc Múzeum Értesítője, Irodalomtörténeti Közlemények).
A nagyszalontai Arany-kutatás megkerülhetetlen szakértője. Szerkesztésében és előszavával jelent meg több kiadásban a Toldi s a Toldi estéje (1964-től), valamint Tompa Mihály verseinek és leveleinek válogatása (Kolozsvár, 1977). Törös Lászlóval és Gergely Pállal sajtó alá rendezte Arany János összes művei XIII. kötetét (Hivatali iratok 1., Budapest, 1966) s a Könyvtári Szemlében (1972) bemutatta Arany János könyvtárát. A Mesetarisznya sorozat számára készült Kalevipoeg-feldolgozása (1970) németül is megjelent.
Dánielisz Endre munkásságát két utóbb megjelent, összefoglalónak is szánt kötete alapján mutatom be. Az egyik 2008-ban látott napvilágot, egyfajta emlékiratnak, önéletrajznak is beillő személyes írások gyűjteménye: Bizakodva egy életen át1. Az emlékiratkötetet az alábbi gépelt sorokkal küldte el nekem 2008. október 30-án: „Ez a 26. művem, amit búcsúzónak szántam, hiszen a 80-at is betöltöttem. Ezért került a hátsó fedőlapra Arany Epilogusának néhány szakasza. Igaz, elhatározásom nem vált valóra, mert a helybeli polgármester rávett: írjam meg Nagyszalonta huszadik századi történetét. Nos, ez lett a ráadás. (…) Előadásaid hűségesen hallgatom. Nem tennéd-e szóvá, hogy szebb és kifejezőbb ez az igepárosítás: hull a hó, az eső esik. Amellett, hogy nagyszerű alliterációk, kifejezik a csapadék mozgásának időbeli eltérését.” Ez utóbbi nyelvművelő megjegyzése azért fontos, mert az epilógusnak, utolsónak szánt kötetre tíz évvel később egy nyelvművelő kötet következett: Nyelvőrség Biharországban2 címmel. Ezt pedig ezekkel, a 2018. április 18-án Nagyszalontán kelt sorokkal ajánlotta figyelmembe: „2000-ben egy Marosvásárhelyt tartott nyelvész találkozón (a 9. anyanyelvi konferencián) egy asztalnál vacsoráztunk, majd közös fényképet is készítettek rólunk. A közelmúltban (2017-ben) Nagyszalontán Aranyról tartottál előadást (a nagyszalontaiak figyelmébe ajánlottam Beke József háromkötetes Arany-szótárát). Ezt követően jómagam mutattam be az Aranyhoz fűződő szent helyeket. (…) 2015-ben Szűcs László irodalmi mindenesnek bejelentettem, szívesen magamra vállalom egy nyelvőrségi rovat folyamatos életben tartását az általa főszerkesztett Biharország című havonta megjelenő folyóiratban. Arany 200. születési évfordulóját ünneplendő úgy határozott, hogy nyelvészeti tanácsaimat önálló kötetben adja ki. Megköszöntem már azért is, mert ezzel a 44. kiadvánnyal 93 évesen zárom könyvbeli megszólalásaimat.”
Így ugrott a könyvek száma egyetlen évtized alatt 26-ról 44-re.
Az önéletrajzi írások egy része naplójegyzetek alapján született, s szinte regénnyé áll össze. Különösen a kamaszkor: amikor a Magyarországhoz csatolt Révi-szorosban a fiatalember turistákat vezet, barlangokat tár fel (kalauzolja Kessler Hubertet és Xántus Jánost), részt vesz A hegyek lánya film forgatásán; majd bevonultatják leventének, Pesten megszökik, többször kerül közvetlen életveszélybe. Budapest ostromát túlélve hazahívja a szülőföld, a Partium. Tanító lesz, majd Kolozsvárt két felsőoktatási intézményben is tanul (teológiát az egyikben, pedagógiát és pszichológiát a másikban – „lelkészből lélektanász”, ahogy írja), de közben statisztál is a színházban. Aradi tanársága után Nagyszalontán az Arany-múzeumba kerül, irodalmi kört szervez, a lappangó Arany-kéziratok gyűjtését, rendszerezését végzi, de ez már gyanússá teszi, zaklatja a titkosrendőrség, kihallgatják, lemondatják, de végül is hagyják tanítani – az egyébként Aranyhoz hasonlóan nyolc nyelvet valamilyen szinten ismerő – tanárt. Tudjuk, vannak, akik hasonló tevékenységért (ártalmatlan tudományos kutatómunkáért) jóval nagyobb büntetést kaptak, de mégis szorongató olvasni, hogy valakit efféle okból beidéznek, kihallgatnak, s utána évekig még a szomszédos Gyulára sem engedik át rokonaihoz. Külső erők által fojtogatott, leszorított élet, amelyben tovább munkál a tiszteletreméltó kitartás, hit. A cím is erre utal: Bizakodva egy életen át.
A könyv második részében a „jeles írókkal” való személyes találkozásait örökíti meg: Illyés Gyula, Olosz Lajos (Kisjenő) mellett a nagyszalontai származásúakat, akiknek kultuszát is igyekszik megteremteni: Erdélyi József, Sinka István, Zilahy Lajos és Bihari Klára. Számomra mély és megrendítő üzenet, hogy szinte egyetlen szalontai városrészben születtek, éltek olyan írók-költők, akik ugyanabból az „édes anyanyelvből” táplálkoztak, vitathatatlanul tehetségesek voltak, s volt köztük olyan, aki a vészkorszakban antiszemita nézeteket vallott, és volt olyan későbbi írónő, akinek rokonai az antiszemitizmus áldozatai lettek. Csoda, ha ezek után a Bihari Klárát meglátogató Dánielisz Endre ezt jegyzi föl naplójába: „A mi erdélyi problémáink iránt érzéketlen. Véleménye szerint a nemzet kategóriája és a nemzeti érzés idők teltével túlhaladottá válik.” De amikor Bihari Klára újra meglátogatja szülőföldjét, éppen az „édes anyanyelv” az, amely újra megteremti a kapcsolatot. Ezt írja a múzeum emlékkönyvébe: „Itt születtem. Ez fájdalom, boldogság és büszkeség. A sebet a történelem ütötte. A boldog büszkeség pedig azért él bennem, mert szülőföldem közös az Arany Jánoséval és az ő nyelvét beszéltem. Azt a szalontai tájban gyökerező nyelvet, amelyet őriztem féltékenyen és forró szeretettel, és az elkötelezettség felelősségével. 1965. szeptember tizenkettő. Bihari Klári” Később pedig ezt írta A csábító című elbeszéléskötetében: „Nagyszalonta nemcsak táji, nyelvi kötöttséget jelent számomra. Az élet jelenségeit sűrítő, a létezés drámáit szégyenlősen vagy tagadó szigorral rejtegető, mégis lemeztelenítő kisváros éppen koncentrált mivoltában hívta fel figyelmemet az emberi viszonylatok, osztályellentétek bonyolult és szélességében alig befogható szövevényességére.” Persze „tévedését” megszenvedte (sőt részben máig magán hordozza) Erdélyi József és Sinka István életműve is; ráadásul Erdélyi a második világháború után másfél évig a közeli Árpádon bujdosott, majd visszament Magyarországra és feladta magát a népbíróságon. Megbánását ezek a sorai is mutatják: „Bűnöm, hogy igéd, a te szent igédet, /elnyomta bennem a világi élet. / Tekintsd meg rajtam ezt a bánatot, / és megbocsásd, hisz megbocsáthatod.” Erdélyi József kétéves partiumi bujdosásának az emlékeit is felkutatta Dánielisz Endre.
A kötet harmadik részében külföldi útjairól számol be. A szocializmus időszakában csak néhány szocialista országba juthatott el, így Trabanttal Bulgáriába, a Német Demokratikus Köztársaságba és társasutazással a Szovjetunióba, ahol lenyűgözte Észtország és Lettország. Többször visszatér kötetében az észtek és a finnek iránti rajongása: ifjúkorában egy finn és egy észt hölggyel is levelezett, beléjük is gabalyodott, s szerette volna helyreállítani a több ezer éves finnugor nyelvrokonságot egy valódi rokonsággal. De ez végül nem sikerült. Magyar lány lett a felesége.
Dánielisz Endre meghatározó ideológiai élménye a népi írók és falukutatás. Iránytűje mindenekelőtt Arany János, majd a 20. században Móricz, Szabó Dezső, Karácsony Sándor, Veres Péter, Lükő Gábor, és földije: Sinka István. És Balázs Ferenc unitárius lelkész Rög alatt című emlékirata. Ebből másolta ki: „Minden akaratom csúcs, minden szándékom teljessége a falu volt. (…) Egy falu sara engem le nem nyűgözött. Én csak (…) odabújtam a rög alá, hadd lám: kikelek-e? Lesz-e rajtam virág? Termek-e gyümölcsöt?”
Arany János hatása érződik abban is, hogy a „nyelvművész költő” példáját követve Dánielisz Endre is érzékeny a nyelvi jelenségekre, ezért nyelvművelő írásokkal is jelentkezett. „Nyelvőrködésem számokba sűrítve így összegezhető: másfél évtizedes ügyeletem során közel kétszáz tanáccsal, tájékoztatással igyekeztem édes anyanyelvünk szeretetére, gondozására ösztökélni olvasóimat. (…) A nagyváradi televízió szerkesztői 1995-ben a szép és helyes magyar beszédről heti rendszerességgel egy képernyőre kerülő sorozatot iktattak be. Ennek keretében három és fél év alatt megközelítően 160-180 alkalommal figyelmeztettem hallgatóimat, nézőimet Reményik Sándor óvó intésére: Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, / És áhítattal ejtsétek a szót, / A nyelv ma néktek végső menedéktek… (…) E drága nyelvet porrá ne törjétek…”
A Nyelvőrség Biharországban című kötetében közölt írásokat áthatja a személyesség: mondandóját igyekszik valamilyen ismert, átélhető eseményhez kötni. Nyelvművelő szemlélete a konzervativizmusban és olykor purizmusban nyilvánul meg, amely sok esetben túlzó, ám a hagyomány éltető értékrendje, valamint a kisebbségi lét felől tekintve érthető. A mai nyelvművelés, ismerve és tudatosítva a változó nyelvi folyamatokat, nem föltétlenül ítéli el általában az idegen szavakat vagy az új igekötős igéket. A mai nyelvőrök sokkal inkább megfigyelik és leírják a nyelvi jelenségeket, majd felhívják a figyelmet bizonyos következetlenségekre, visszásságokra, leginkább felvilágosítanak, magyaráznak, de semmiképpen sem tiltanak, még csak óva sem intenek. A máig legnagyobb hatású nyelvművelő – akire Dánielisz Endre is többször utal – Lőrincze Lajos már ezt követte, de úgy tűnik, hogy ez az attitűdje talán mégsem volt eléggé átütő. A nyelvész tudja, hogy végső soron a beszélőközösség dönt. Döntését persze befolyásolhatja egy tanító, egy közéleti ember, vagy korunkban egy „sztárnak” nevezett médiaszemélyiség. A legkevésbé egy nyelvész. Tehát nem beszélnek „haszontalan” igekötőkről, és bizony a síel formát sem ítélik el a szabályosabbnak gondolt sízik helyett (pedig csaknem száz éven át sokan ezt tették; de a nyelvművelők alapmunkái már az 1980-as évektől felhívták arra a figyelmet, hogy teljesen szabályos mindkét forma). Nem mondják azt, hogy az otthon helyett használt „otthol” szabálytalan forma lenne, legföljebb azt, hogy tájnyelvi és oka talán analógia vagy értelmesítés: otthon > ott hol… Egyébként az otthol forma éppen nagyszalontai adattal is van dokumentálva az Új magyar tájszótárban (4/220). Tájszóra nem mondhatjuk, hogy helytelen, csak óvatos tanítói megjegyzéssel azt, hogy táji, regionális, a köznyelvben másként van. Aranynál is a köznyelvi forma szerepel: „De van drága dolog otthon, Nagyfaluban”, s persze Arany is lehet minta.
Ha már végig szóba került a személyesség (az életsors és a munkásság kapcsán), akkor a legszemélyesebbek közé tartozó jelenséggel, a szerző nevének eredetével se maradjunk adósok. Az ősök az ótestamentumi Dániel próféta nevét viselték. A héber kifejezés azt jelenti: Isten a bírám. A 18. század elején az elődök a Tátra aljáról az elnéptelenedett Tiszántúlra vándoroltak. Békéscsabán egy latinos okmányt állítottak ki számukra: Andreas, filius Danielis (Dánielnek fia, András). A név egy része lekopott, szerzőnk pedig „manapság is így, genitivus singularisban éli napjait”. És természetesen mi is csak azt kívánhatjuk, hogy Isten éltesse sokáig Nagyszalonta kiváló, szorgalmas művelődéstörténészét!

1. Dánielisz Endre: Bizakodva egy életen át. Prolog Kiadó, Nagyvárad, 2008. 260 oldal.

2. Dánielisz Endre: Nyelvőrség Biharországban. Holnap Kulturális Egyesület, Várad folyóirat, Nagyvárad, 2018. 90 oldal.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu