Kulturális folyóirat és portál

2016. december 19 | Hajós Eszter | Irodalom

Világgá

Sutari: Siostra (KEXP, 2015)

Álltak az égbolt alatt és látták, milyen feszes, akkor jó sokan tartják biztos, meg erősen, minden, különben gyűrődne összevissza. Így kezdődik, először mindenki csak nézi, aztán amikor már elég magasak és jól elérik, alá kell állni és megtartani. Ha nem tartaná senki, leesne.

Jó nehéz az égbolt, az összes kékséggel meg felhővel, minden, alig lehet elbírni, de azért persze tartani kell, mert ha leesik, nem lesz ég, mi lesz. Talán semmi, az félelmetes volna, nézni a semmit, amikor az égre nézel. Közben meg a leesett ég lenne a föld, vagy mi lenne.

Tartották az eget, jó volt. Mert egyszer csak felnőttek és az ég elkezdett az ő feladatuk is lenni, meg jó nehéz is lett akkor hirtelen, pedig addig azt hitték, könnyű, hogy nincs is súlya. Először mindig úgy tűnik, érthetően, meg hogy az ég jó messzire van, minden.

Jó volt tartani az eget, igen, mert ha sokáig tartod, jó lesz egészen. Futni is lehetett úgy, hogy ne gyűrődjön, hogy kifeszüljön a föld fölé szépen. Futottak is, futni is jó volt, nézd, milyen szép ívben kanyarodnak a felhők, milyen nagyon hosszan rajzolja a Nap az égre a virágokat.

De aztán az, hogy a Nap is pislog, meg mindig elmegy, hová megy, ott mit csinál meg miért, de hát kit kérdezzenek erről. Csak elmegy, és kész, nem lehet kérdezni semmit. A Nap sem tud világosban aludni, azért megy le, jó sötét legyen, mondta az egyik.

De hát a Nap világos marad így is meg úgy is, akárhová megy, mondta a másik. És úgy is volt inkább, mert nem a Nap pislogott, csak az ember, magától vette el a Napot. Futottak az ég alatt, és keresték a Napot, megint, mert tél lett közben és a Nap elbújt mindig valahova.

Azért van ez, mert a Nap is fáradt, el kell mennie aludni, télen meg különösen, biztos téli álmot alszik, mondta az egyik. De hát a Nap nem is tud aludni, kezdte a másik, hát mikor meg hogy, ha mindig világít, úgy nem is lehet. Mindig süt a Nap, hát nyilván, és te sem tudsz ébren aludni.

Futottak, s a felhők árnyékát nézték a dombokon, milyen érdekes, hogy nekik is van. Mit csinálnak vele. A felhők biztos jóban vannak az éggel, különben lemennének a földre és belefeküdnének a sárba, mondta nekik egy kicsi, aki még nem tartotta az eget.

És akkor neki igaza lehetett, mert később, amikor veszekedéseket láttak az égen, láttak felhőket is sárba feküdni, ettől megijedtek, mert nem tudták, hogyan lehet a felhőket megmosni, talán sehogy, és akkor hogy kerülnek vissza az égre, mocskosan? És majd hull a fejünkre a sár, na persze.

Azért az nem volt jó, hogy a fák világgá mentek, így nem tartja semmi az eget, gondolgatta az egyik. Mert a fák azért mégiscsak jobban tartották az eget, úgy, ahogy tartani kell, hát ők tudták, hogyan kell, nekik tanították. A kicsi fák is már tartják az eget. A kicsi emberek?

Tartották az eget, jó volt. De az egyik világgá fog menni, aki a másik, és akkor itt eggyel kevesebben tartják majd az eget, s ott eggyel többen. Le fog kunkorodni az a vége, amit nem tartanak. Az egyik, aki az egyik volt, félt, ha elmegy a másik, hogyan tudja majd jól tartani az eget.

Mert az eget nem lehet más helyett tartani. Akkor az ég nem lesz feszes többé és összevissza fog kanyarodni, a felhők meg összefacsarodnak és leesik az összes víz a földre, ki szedi össze a vizet, ki, amikor arra sem lesz elég ember, hogy az eget megtartsák valahogy.

Ha az a kicsi megnőne mondjuk, de az a kicsi még elég kicsi. A másik pedig úgy el fog menni, hogy na, nem lesz itt, és akkor az egyik össze fog törni az ég alatt, mert nem tudja egyedül tartani jól sehogy se. És nem lesz kivel miért fusson az éggel, hogy nézd, mit csinál a Nap.

Nem mindig süt a Nap, néha leesik a földre és összetörik, mondta az egyik a kicsinek, amikor látták a másikat elmenni világgá. Elbúcsúztak tőle, majd visszajön, nyilván, csak most kicsit világgá kell. Ha megtalálja a fákat, hozza vissza őket, kérték nagyon. Megígérte.

Félt a másik, mi lesz, ha nem talál fát, világgá megy és nincsenek fák, mehet akármeddig, az ég meg közben leesik ott, ahol hagyta az egyiket, aki most a kicsit tanítja az égre, hátha segíthet ő is kicsit, de csak egészen kicsit, és akkor az egyik összevissza fog törni, hiába erős.

És akkor esők estek meg felhők, ég még nem, mert az egyik nagyon erős volt és jól tudta tartani az eget, majdnem úgy, mint egy fa. A kicsi pedig mesélgette neki a Napot, egy dombon ült és onnan, hogy milyen szép virágokat rajzol az égre a Nap, milyen szép kéket, mikor piros.

Hol van a másik, kérdezte aztán az egyiket egy másik, aki távolabb állt, s látta jól, milyen szépen feszül az ég, mikor az egyik alatta nagyon gyűrődik. Elment világgá, mondta az egyik. Ha világgá ment, akkor világ lesz, ami fény, ami Nap, s a Nap a gombostű, amivel feltűzték az eget.

Mondta az a másik, aki nem a másik volt. És akkor a kicsi felállt és megfogta az eget, mert elérte jól, és tudta is tartani kicsit. A másik meg, aki a másik, majd visszajön, addig pedig várni kell, meg mondjuk keresni egy-két magot, hátha fák nőnek itt újra, s akkor könnyebb lesz tartani.

2015. 12. 19. 14: 07: 21

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu