Kulturális folyóirat és portál

zsolthajdu

2012. október 21 | Fándly Edit | Művészet

1 híján 20

A Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszéke kiállításának megnyitóbeszéde

A Magmában látható intermédia kiállítás műtárgyainak leírásakor – habár, mint Ipsics Barbara itt látható videójának interjúalanya mondja, manapság nem tanítanak „dialektikát” – érdemesnek tűnik néhány duális kategória, kettősségek és/vagy ellentétek segítségül hívása egy rövid szinopszis, együttlátás érdekében, amennyire a megnyitóbeszéd elvárható tartama ezt lehetővé teszi. Türelmüket kérem, mert nem lesz annyira rövid, mint első pillanatban – a felkérésről értesülve – gondoltam.

A kicsi és nagy legyen az első kategóriapár, mégpedig méret szerint értve, hiszen a kiállítótérbe lépve azonnal feltűnik, hogy szokatlanul nagy tárgyak – mint például két közel 5 méter hosszú print – keverednek kicsikkel, melyek akár az asztal sarkán, akár egy könyvespolcon is elférnek (ún. digitális képkeretek). Ekker Nikoletta Blog printje egy weben keletkezett, aktuális akcióhoz kapcsolódó blog teljes képét, mondhatni teljes hosszát teszi lineárisan láthatóvá, mintegy 3 darab, kb. 4-4 méter hosszúságú csík-filmként kimerevíti, a szokásos blognézés kattintós idejét térbe vetítve. Tulisz Hajnalka Margit híd – Építés alatt című réskamera felvételei a rekonstrukció alatt lévő híd teljes hosszát mérik a hídon áthaladó villamos mozgó idejéhez.

Azután itt áll, megkerülhetetlenül középen, de körbejárhatóan a Nagy Nulla, mint sajátos appropriation art, kisajátítás és „szolgai másolat”, 1:1 arányú hordozható replika: ez az ideiglenesen Sepsiszentgyörgyön állomásozó origo, mely elsődleges nemi jellege felől tekintve ambivalens, androgynnak tekinthető, másfelől viszont egyértelmű statement, miként érdemes a periféria és centrum kérdését permanensen újragondolni.

A legfeltűnőbb után a legszámosabbal folytatva észrevehető a kiállításban az idő alapú művek sokasága, s nem feltétlen a mozgóképre gondolok, hanem ide értem a jelen idő és a történelmi idő, a rövid táv és hosszú táv kérdéseit. (Egyébként az eddig említett művek is elemezhetők e szempontok szerint: szinte mindegyik kiállított mű számos jó és eltérő elemzési szempontot nyújt.) Szép Gabriella változó folytonossága, ez a rövid kis gif-animáció, amely egy fa évgyűrűi és egy pocsolyába cseppenő esőcsepp formai hasonlóságára mutat rá, emblémája lehetne e műcsoportnak. Ide kapcsolható Szécsényi-Nagy Loránd 11 nap című multimédia installációja, ahol a látogató nem pusztán élőzenét hozhat létre a művész építette elektronikus hangszeren, egy thereminen, de összerakhatja saját moziját a komputeren lévő, 11 nap alatt rögzített képi adatbázisból. Mikulán Dávid Reakciók 2004–2010 című videója hat év gördeszkás élményeit rendezte össze. Az intermédia Médiumanalízis I–V. egész napos tévénézés akciói hasonló időutazást tesznek lehetővé: az 1991, 93, 95, 97 és 2011-es 24 órás tévénézések, tehát 5 akció és 20 év viszonylatainak aktuális képe válik láthatóvá többféle nézetben. Ez utóbbi mű, akció segít annak megértésében, hogyan gondoljuk itt a jelen idő és a történelmi idő viszonyát: nem annyira a jelen pillanat, vagyis a mindenkori most, a „carpe diem” facebook-érzése és az e szempontból érdektelen régmúlt felől (ki a fenét érdekel, ami régen volt – hallottam a minap a trolin), inkább a jelenre mint történelemre, a valaha történtre mint ma is jelenvalóra tekintve, s e montázs révén mutatva fel a tartamos, kiterjesztett ittlét, tehát gondolkodás jelenlétének mindenkori lehetőségét.

A „Mindenképpen megtanulásra szánt szövegrészek” Barnaföldi Annától és a Csevegés Ipsics Barbarától a két véglet: az elsajátítandó kánon tárgyi nyomai és a megélt élet személyes tapasztalatai, a jelenkortörténet-írás két művész felfogásában. A Csevegés című videóban a nagypapa hajvágása a velünk élő történelem, melyet az unoka egyrészt borbélyként kozmetikáz, másrészt és egyidejűleg művészként a maga fésületlenségében megmutat. Barnaföldi Anna két, 1975-ös és 2002-es gimnáziumi történelemkönyve egyszerre hívja fel a figyelmet a történelemkönyv-írás történetére, az iskolai tudás örökké poros, ám kiirthatatlan valóságára, melyből mindenki – hogy újabb képzavarral éljek – a saját agytekervényei orsójára fűzheti fel a „mindenképp megtanulandót”, s ez mint párhuzamos szövegfilm, egyéni aleatorika szerint mozgatható expanded cinema olvasható itt újraszerkesztett történelem-történetként. Ezek a párhuzamosok azonban nem a végtelenben találkoznak, hanem a Magma szürke posztamensének alkalmi boncasztalán, s bárki számára azonnal világossá válhat, hogy a szürrealizmushoz ma már varrógép és esernyő sem szükséges. Future (im)perfect: befejezetlen (vagy tökéletes?) jelen, ahogy másféle aspektusból Simon Zsuzsanna fotósorozatának címe üzeni, a staged photography vagy narratív fotó ismert modorában.

A rövid táv – hosszú táv témához sorolhatjuk a fentiek és az említett tévénézés mellett az egyedi rajzkönyveket, e visszatérő és sikeres intermédia-feladatot, melyből nemrégiben nyomtatott könyv készült, vagy azon internetes gyűjteményt, ami itt kiállító és ki nem állító, volt és jelenlegi intermédiás hallgatók világhálós jelenlétét rendezte egybe (Ősz-Varga Szabina). A lábjegyzetek digitális képkeretben friss, mondhatni formailag kirakati aktualitása összevethető az egészen más ritmusú internetfilm, az „A life to see” időszerkezetével. A Société Realiste netfilmje – ugyanezen mű látható a Ludwig Múzeumban Budapesten három napja nyílt kiállításukon is – Leni Riefenstal 101 év és 17 napos életidejének, vagyis 885.768 órának, valamint összes leforgatott filmje 901.985 frame-jének, képkockájának összemérése. Az egyes filmképek az adott életidő-táv léptékei szerint széthúzva olyan új film véletlenszerű elemeivé válnak, melynek vetítése 2012. február 17-én, pénteken kezdődött és 2113. március 7-én, kedden ér véget. Önök itt belenézhetnek ebbe a filmbe is.

E ponton joggal merülhet föl a tradíció és innováció (vagy „hagyomány és újítás”, régi és új) kérdése. Kiállításunkon láthatók hagyományos festészeti műfajokkal kapcsolatos reflexiók: csendélet (Szilágyi Robin: Still Life), sőt Virágcsendélet (Rácz Márta), modell, művész és műalkotás viszonya, a klasszikus rajz (retinális leképzési rutin) és kognitív rajz egymás kontextusában (Barnaföldi Anna: Ajándék) de Csüllög András 0 km-e is lényegében egy ismert köztéri mű pontos másolata. Művészettörténeti mintákat vonultat fel Sós József analógiagyűjtése, s nem tekinthetünk másként a Nobel-díjas Heinrich Böll Csoportkép hölggyel (1971) című regényének főszereplője által, a regény szerint megfestett kép lehetséges rekonstrukcióira, a Szűz Mária bal szemének recehártyája, részlet négy verziójára. Ez az attitűd nevezhető persze konceptuális festészetnek is, amit párdarabjával, az imént felmerült kognitív rajzzal együtt talán egy újabb példa révén lehetne egyszerűen megvilágítani. Mi a kognitív rajz? A gondolkodás jele, nyoma, kivetülése, eredménye, annyi verzió és elágazás, ahány rajzoló és gondolkodó elme. Gutema Dávid rajzait e szempontból össze lehet vetni Dan Perjovschi rajzaival – bizonyára még emlékeznek ezekre, hiszen nemrégiben láthatták a Magmában – figyelve inkább a különbségekre és nem a hasonlóságokra, a hogyanra mint gondolkodási formára.

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen készültek Hajdu Zsolt Modell után című sorozatának képei. Az intermédián tanuló hallgató modellkedésből élt, hogy művészeti tanulmányait finanszírozza, önmagát modellként mutatja be önkioldóval exponált fotóin, mely így többszörös csavar a szokott műtermi helyzeten, művész és modellje szokásos kapcsolatán. A képek azon túl, hogy persze megengedik a gender szempontú értelmezést is, valódi műtermi szituációkból adódóan klasszikus művészettörténeti toposzokat, archetípusokat, műveket idéznek fel.

Választott dualista megközelítésünk most nem teszi lehetővé olyan (talán még mindig divatos) szempontok bevetését, mint a gender („társadalmi nem”) vagy posztstrukturalista, posztkolonialista, esetleg dekonstruktív közelítések, bár anyag lenne hozzá: Surányi Nóra Takarítás fotósorozata vagy Bünti című videója, illetve Ipsics Barbara három fotója egyaránt a genderkonform, Loránt Anikó és Kaszás Tamás Kétéltű (faliújság – jurta) című videója – valamint az eredeti installáció – pedig a konstrukció és rekonstrukció mellett a dekonstrukció fogalmát is felidézi.
Az intermédia nem érzéketlen a társadalmi kontextus vagy épp a public art iránt, mutatja ezt Tillmann Hanna kezdeményezése, a Vitrin projekt, melynek ötletét a Budapest hatodik kerületében található nagykövetségek reprezentatív vitrinjei adták, valamint számos korábbi, hasonló, kollektív intermédia munka: a Stand, a Kirakat, a PST (Public – Street – Tactical) kutatóoldal, utóbbiak dokumentációi interneten elérhetők.

Ha első közelítésben ez enigmatikusnak tűnik is, a művekben jelzésértékűen megmutatkoznak a mai magyar társadalom aktuális problémái. Ipsics Barbara Tiltott kapcsolattartás c. munkája a Budapest Maglódi úti (gyakrabban használt nevén Venyige utcai) börtön előtt a bentlevőkkel integetés útján kommunikáló, „jelelő” asszonyok képei által a börtönvilágot, Szilágyi Robin kukacsendéletei pedig a mélyszegénység világát idézik meg poétikusan, s ez az ellentét „forma” és „tartalom” között lehet éppoly megrázó, mint bármely dokumentarista vállalkozás – persze nézője válogatja. Kamondi Gabriella fűrészelő címeroroszlánjai a Budapest városcímerében lévő Duna-vonalat fűrészként értelmezve utalnak a (magyarországi) értelmetlen politikai kettéosztottságra, s úgy vélem, ha globálisan vagy akár univerzálisan gondolkodunk (s az universitas diákjai ezt teljes joggal követelhetik maguknak) – e témát épp a megfelelő formában és terjedelemben tárgyalja.

Végezetül néhány záró megjegyzés a jel, jelkép, jelszó, valamint az enigma, allegória és szimbólum, ezen túl a statement és a manifesztum kérdéseiről. Az enigma, tudjuk, homályos allegória – a kiállításon ilyen értelemben beszélhetünk legföljebb allegorizálásról. Surányi Miklós Ghost Science című sorozata például enigmatikus, mint a theremin hangja. Allegorikus művet azonban nem találunk, még Simon Zsuzsanna fotói állnak ehhez a legközelebb, ismert szimbólumokra történő utalásai miatt. Szimbólumok viszont vannak, például Donka Gergely egyesített sarlókalapácsa. Szimbolikusnak tekinthető a különös képtechnikák (kép)filozófiai üzenete, s nem véletlenül. Idézzük fel, miként fejti ki Vilém Flusser alapvető művében (A fotográfia filozófiája) az experimentális fotográfus munkájának jelentőségét. Ez azért kivételes (idézem) „…mert ebben a gyakorlatban jelenik meg egyáltalán a szabadság egy modellje, posztindusztriális kontextusban. A fotográfia filozófiájának kell fölfedeznie, hogy az automatikus, programozott és programozó apparátusok világában az emberi szabadságnak nincs tere; azért, hogy végül felmutassa, hogyan lehetséges mégis teret nyitni a szabadság számára”. Amit Flusser itt a fotográfián ért, igaz a technikai képek teljes univerzumára s értelemszerűen a művész jelenkori szerepére.

Ilyen szabadság-kiáltványok a fiatalon és tragikus körülmények között elhunyt A. Ádám József fotoráliái és fotomanugráfiái, Bölcskey Miklós camera obscurái és camera obscura performance-a, valamint, bármennyire meglepőnek tűnhet is: a Nulladik axióma a fotográfiában (hajtogatott camera obscura), William Henry Fox Talbot House, Lacock Abbey, Wiltshire, England című alkotása (vö. még: tradíció és innováció). S ezt üzeni Tulisz Hajnalka költői mondata, pedig csak egyszerű tényleírás: „Egy kisfilmes analóg fényképezőgép egyszerű átalakításával réskamerát készítettem és a hídon való áthaladás mintegy 3 perces ideje alatt nyitott rekesszel és a film folyamatos (kézi) tekerésével a negatív teljes hosszát végigexponáltam.” S ez az elsődleges jelentése a 2dkru: Gutema Dávid és Mikulán Dávid hibrid mozgóképeinek is. Szimbolikusnak tartom, hogy az intermedia első erdélyi kiállítására, sőt azt is mondhatnám, első 21. századi mini-retrospektívjére épp a Magmában, Sepsiszentgyörgyön kerül sor: A Magma az egyik olyan hely a világban (s e helyek egyre fogynak: internacionális helyzetről beszélek, most zárt be például a holland nemzeti médiaintézet, a volt Montevideo), ahol a kultúrának, tehát a civilizációnak, tehát a szabad gondolkodásnak, ergo a szabadságnak, vagyis a művészetnek helye van.
Sokan vallják azt a megdöbbentő, de nagyobb szellemi erőfeszítést nyilvánvaló okokból nem igénylő nézetet, hogy az autonóm gondolkodásra, az egyéni szabadságra, s ebből adódóan művészetre semmi szükség, ez mind a globális, mind a nemzeti alapú társadalom„fejlődés” szempontjából csak gondot okoz. Itt ér össze a posztindusztrializmus a posztfeudalizmussal, a zárt társadalmi web-kettő kisgömböcének átláthatatlan és mohó, mérhetetlen (virtuális) terében. S most a statement következik.

Köszönet a Magmának, köszönet Kispál Ágnes Evelinnek és Attilának. Ők tudják a nagy titkot (jót s jól), s tudatában vannak annak is, mit jelent az elhíresült „think global – act local” jelszó: A perspektivikus centrum vagy a világ közepe mindig ott van, ahol a szabad gondolat, az egyedül lehetséges hely, ahol teret nyithatunk az értelmes cselekvésnek.

Elhangzott a sepsiszentgyörgyi Magma Kortárs Művészeti Kiállítótérben 2012. április 24-én.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu